13. fejezet

 

13. fejezet

Fordította: Aiden

WILLOW

– Meghaltak?

A csónakban ültünk, és épp úton voltunk a part felé. Bűnrészes lettem egy gyilkosságban. Véleményem szerint jogos gyilkosságban, de akkor is gyilkosság volt.

– Meg.

– Az ujjlenyomataim ott vannak a hajón. A DNS-em mindenhol ott van azon az állaton, aki bokszzsáknak használt.

Noah szeme elsötétült, és megfeszült az állkapcsa.

– A zsaruk nem fognak rájönni? Csak rám kell nézniük, és tudni fogják, hogy ott voltam. Talán el kéne rejtőznöm.

Esküszöm, Noah meglepettnek tűnt. Soha nem láttam még ezt az arckifejezést az arcán. Mintha boldog lett volna, legalábbis annyira boldog, amennyire egy ilyen férfi, mint ő, csak képes volt. Mi a fene ütött belé? Talán a fejére mért csapásoktól megsérült valami odafent.

– Akár velünk is tarthatnál.

Majdnem kicsúszott a számon, hogy igen, indulhatunk is, hiszen Noah-ról volt szó, de aztán eszembe jutott, hogy pontosan ez mivel is járna.

– Gondolkodj el rajta.

Elértük a partot. Noah kisegített a csónakból, aztán odaszólt valakinek, akit Chasnek hívtak. A nagydarab, vagy két méter magas fickó odajött hozzánk.

– Kísérd haza Miss Blakeley-t.

Noah felém fordult, a tekintete végigvándorolt az arcomon.

– Majd holnap beszélünk.

Bólintottam, majd Chas megérintette a hátamat, és elvezetett.

Zuhanyozni szerettem volna, aztán aludni egy nagyot. Nem mértem fel teljesen az embereket és a világot, amibe kerültem, mikor beleegyeztem, hogy segítek Snake-nek. Őszintén mondhatom, hogy még soha életemben nem féltem ennyire. Örültem, hogy meghaltak, mindannyian, de minden bizonnyal rémálmaim lesznek a megpróbáltatások miatt.

A bébiszitterem hatalmasra nőtt. Gyönyörű mahagóni bőre volt, fejét fényesre borotválta. A kanapém mellett állt és kizártnak hittem, hogy kényelmesen elférjen rajta éjjel.

– Tiéd lehet az ágy. Nekem jó lesz a kanapé – ajánlottam fel.

A tekintete, ahogy rám nézett, szinte komikus volt érzelmileg kimerült agyam számára.

– Én majd kint alszom, de előbb kezdjünk valamit rajtad a vágásokkal.

Vágások? Kimentem a fürdőszobába, majd elszörnyedtem, mikor a tükörbe pillantottam. Az arcom fájt ugyan, de nem voltam felkészülve a halántékom és az állkapcsom melletti lila zúzódásokra, és sebekre, amelyek onnan származnak, hogy a bőröm felhasadt az ütések erejétől.

Chas a hátam mögé lépett.

– Az a köcsög meg fog dögleni ezért. Van peroxidod?

Elővettem a szekrényből, meg pár vattapamacsot is, aztán leültem a kád szélére, miközben a szelíd óriás kezelésbe vette a sebeimet. Amikor évekkel ezelőtt kalóznak neveztem Kace-t, romantikus ábrándjaim voltak róla. Most ismertem meg, milyen is a kalózkodás valójában.

Belenéztem a whiskyszínű szemekbe.

– Szerintem a te világod egy ijesztő hely.

– Aludj egy kicsit. Addig kint leszek. Tartsd zárva az ajtót.

– Semmi szükség rá, hogy kint legyél.

A férfi elvigyorodott.

– Kalóz vagyok, drága. Szeretek a szabad ég alatt aludni.

Miután kulcsra zártam az ajtót, egyenesen a zuhanyzó felé vettem az irányt, útközben levetkőztem, olyan forróra tekertem a vizet, amennyire csak bírtam, és beálltam a vízsugár alá. Lecsúsztam a falon, és átöleltem a lábaimat. Ekkor kezdődött a remegés. Próbáltam eltitkolni Noah és a többiek elől, de még sosem féltem ennyire. Még mindig éreztem a kezét magamon annak a mocsoknak, és a szappan után kaptam. Olyan erősen dörzsöltem vele magam, hogy fájt a bőröm. Utána beleburkolóztam a köntösömbe, majd összegömbölyödtem az ágyam közepén, és mély álomba zuhantam.

Reggel a gyomrom ébresztett fel. Fájt az arcom, fájt a testem, de Noah-nak eggyel kevesebb ellensége volt, aki miatt aggódnia kellett, és bosszút állt Warrenen. A bepillantás Noah világába azonban félelmetes volt.

Kimásztam az ágyból és felöltöztem. Amint kinyitottam az ajtót, kávéillat csapott meg. Bezártam a bejárati ajtót, de a bébiszitterem mégis bejutott. Tényleg le kéne cseréltetnem a zárat. Amint meglátott, Chas elmosolyodott, kivillantva meglepően fehér fogsorát.

– Jó reggelt! Remélem, nem bánod, hogy otthon éreztem magam – mondta és úgy tűnt, náluk már ez megszokott dolog.

– Egyáltalán nem.

– Éhes vagy?

A gyomrom nagyot kordult válaszul.

– Mit szeretnél?

– Kávét.

– Neked ételre van szükséged. Palacsinta, tojás, müzli? Válassz egyet, vagy mindet megcsinálom.

Mindegyikhez megvoltak a hozzávalók a házamban. Ki gondolta volna?

– Palacsintát kérek.

– Jó választás. Isteni banános palacsintát tudok ám.

– Ez remekül hangzik.

– Ülj csak le.

A másik pulthoz lépett, és töltött egy csésze kávét, majd elém tette.

– Tejszínt, cukrot vagy mindkettőt?

– Mindkettő jöhet.

Egy doboz tejszín és egy tál cukor jelent meg egy kanállal együtt. Jól kiismerte magát a konyhámban. Gondolom, ő volt a legénység szakácsa.

– Köszönöm.

– Jól vagy? – kérdezte. Alapból vidám embernek tűnt, de az állkapcsomat és a halántékomat nézve elkomorodtak a vonásai.

– Fáj, fáj, de túlélem.

– Isaac egy állat, az egész csapata az volt.

– Megkérdezhetem, hogyan lettél kalóz?

– A kapitány kimentett egy kulináris katasztrófából. Azóta együtt vagyunk.

Kulináris katasztrófa. Miféle történet lehet ez? A kérdést egy másik alkalomra tartogatom.

– Szóval te is a nyílt tengeren hajózol, hajókat fosztasz ki és leányokat rabolsz el, mint az őseid?

Rám villantott egy mosolyt.

– Nem, hogy válaszoljak az első kérdésre, és a leányok önként jönnek. Ez a kódexünk része.

– Van kalózkódexetek?

– A kapitány ragaszkodik hozzá.

– És Noah a kapitány.

– Így van.

– Hányan vagytok?

– Nyolcan.

– Hogyan lett Noah a kapitány?

– Ő született vezető.

– Isaac. Rá nem érvényesek a kódex szabályai.

– Isaac egy állat. Már régen el kellett volna altatni – felelte, miközben bekavarta a tésztát, serpenyőt hevített és sütni kezdte a reggelimet, míg csevegtünk. Amikor elém tette a gőzölgő palacsintával megrakott tányért, összefutott a számban a nyál.

– Remekül néz ki, és az illata még jobb.

– Egyél.

Az első falat után nyögve lehunytam a szemem.

– Határozottan ragyogó ebben az őrült helyzetben a főztöd.

Alighogy kimondtam a szavakat, kinyílt a bejárati ajtó, és Noah, valamint egy másik férfi, akit még nem ismertem, lépett be.

– Intim szféra. Esküszöm, egyikőtök sem érti a fogalmat.

Persze, kalózok voltak, így ami őket illeti, nem léteztek olyan dolgok, mint a határok.

Mielőtt bármelyikük is megszólalhatott volna, közöltem:

– Hadd egyek, aztán összepakolok, de Zoe is velem jön. Gondolkodtam. Ha Isaac követett téged idáig, akkor minden más ellenséged is ide találhat. Nem hagyom Zoét könnyű prédának. És fel kell hívnom Deckert. Nincs itt, de tudnia kell, hogy mi sem leszünk itt. Nem fogok részletekbe bocsátkozni.

– Zoe jönni fog?

– Kihagyna egy alkalmat, hogy igazi kalózokkal lógjon? Hogyne. Majd felhívom.

Noah ismét elképedt.

– Paddy, várd meg, amíg Miss Blakeley összeszedi a holmiját. Chas, számolj plusz két fővel, ami a kaját illeti.

Chas elmosolyodott.

– Viszlát, kisasszony – köszönt el az óriás és kisétált az ajtón. Paddy követte, és azt motyogta:

– Kint leszek.

Noah is az ajtó felé indult, de utánaszóltam, így megtorpant.

– Beszélnünk kell. Nem most, de hamarosan. Nem tudom, mi van veled, de tudom, hogy miattam jöttél St. Croixba. Válaszként egy kívánságomra, amit az elmúlt nyolc évben többször is megfogalmaztam. Egy nap, Noah, egyetlen napot osztottunk meg nyolc évvel ezelőtt, és azóta is őrizzük ennek az emlékét mind a ketten. És a St. Croix-n töltött napok, leszámítva az utolsó reggelt, méltóak voltak az emlékhez. Nem szeretnék újabb nyolc évet várni.

Nem válaszolt, de tudtam, hogy hallotta, amit mondtam. Halkan becsukta maga mögött az ajtót.

– Hová mész? – kérdezte Decker fáradtan.

Nem szívesen hazudtam neki, de már az is elég baj volt, hogy Zoét is belerángattam a dologba, Deckert nem volt muszáj.

– Megpörgetünk egy földgömböt, rámutatok egy pontra és oda.

– És miért pont most indulnál?

– Csak ki szeretnénk szabadulni mind a ketten. Élni egy kicsit.

– És a szigeten ez nem volna lehetséges?

– Anya és apa ismét felfedeztek valamit. Furcsa dolgok történnek ilyenkor, a szenzációhajhászok csak erre várnak. És mivel a felfedezésükről szóló tudósítások egy részében név szerint is megemlítettek, azt hiszem, okos dolog egy időre felszívódni – magyaráztam. Totális hazugság, de hihető.

– Senki sem keresett még, igaz?

Lenyeltem a bűntudatot, mielőtt válaszoltam volna.

– Nem – hazudtam.

Warren esete óta nem beszéltem vele.

– Hallottál Warrenről?

Elhallgatott, ami érthető, hiszen témát váltottam.

– Warrenről, a hobóról?

– Igen, róla. Meggyilkolták.

– Micsoda?

–Brutális volt.

Segítettem megbosszulni Warrent. De ezt a részét a történetnek nem osztottam meg vele.

– Mi a franc? Még soha nem történt ilyesmi a szigeten.

És remélhetőleg nem is fog.

– Sajnálattal hallom a hírt Warrenről. Tudom, hogy a barátod volt. Biztos, hogy jól vagy?

– Igen.

– Rendben. Jó szórakozást a kalandodhoz. Zoe-val leszel, úgyhogy ez garantált. Ha bármire szükséged lenne, csak egy telefonhívásnyira vagyok.

– Hiányzol.

– Mondanám, hogy hamarosan találkozunk, de úgy tűnik, erre még várni kell. Időnként hívj majd fel, hogy tudjam, jól vagy.

– Úgy lesz.

– Vigyázz magadra, Willow.

– Te is.

Bontottam a vonalat, és szarul éreztem magam, amiért hazudnom kellett neki, de biztonságosabb volt, ha kimarad ebből. Tárcsáztam a nagyapámat. Vele sem akartam részletekbe bocsátkozni, de ha nem hallana felőlem, aggódni kezdene. Nem tudtam, milyen a térerő az óceán közepén.

– Willow, ez aztán az öröm! Hogy vagy?

– Jól.

– Nem úgy hangzik, mintha jól lennél. Mi a gond?

– Volt egy kis incidens.

– Miféle incidens?

– Belekeveredtem egy balhéba. Nem rólam szólt, csak eszköz voltam egy cél érdekében.

– Miféle balhé?

– Csak elmérgesedett a helyzet.

– Kik között?

– Emlékszel, hogy kérdeztél arról a férfiról, akivel Cancúnban találkoztam? Nos, most itt van St. Croix-ban.

– Micsoda véletlen egybeesés.

– Nem az. Azért jött, hogy meglátogasson.

– Miért pont most? – kérdezte, én pedig meghallottam a gyanakvást nagypapa hangjában. Joggal érezte.

– Nem tudom biztosan, de elutazom egy kis időre. Nem tudom, mennyire lesz jó a térerő ott, ahová megyünk, és nem akartam, hogy aggódj.

 – Mégis hová mész?

– Vele megyek.

– Bölcs dolog ez? Feltételezem, hogy ő az oka annak, hogy bajban vagy.

– Nem az ő hibája volt.

– Tudod, hogy akkoriban utánanéztem ennek a fickónak. Nagyon keveset találtam róla, és amit felfedeztem... hogy nem volt könnyű dolga.

– Való igaz.

– Száz kérdésem lenne, amit fel szeretnék tenni. És minden erőmre szükségem van, hogy ne szálljak repülőre. De biztos vagyok benne, hogy te tudod, mi a legjobb neked, úgyhogy kényszerítenem kell magam, hogy nyugton maradjak, és bízzak a döntésedben, de ha bármikor szükséged van rám...

– Tudom.

– És Harry is ott van. A Bahamákon, Nassauban. Elérheted őt.

– Harry a Bahamákon van? Mióta?

– Nyitott egy búvárboltot.

Ezt nem tudtam, de örültem neki.

– Biztos, hogy jól vagy? – kérdezte a nagypapám.

– Igen. Jó ötlet egy időre lelépni, és akiknél vagyok, jó kezekben vagyok.

– Biztos vagy benne?

Az voltam. Noah legutóbbi viselkedése ellenére tudtam, hogy biztonságban vagyok vele.

– Tuti.

– Tartsd a kapcsolatot, különben keresőcsapatot küldök rád.

– Igenis.

– Szeretlek, Willow.

– Én is szeretlek.

 

Miután összecsomagoltam az útra, ott álltam a kis házikómban. Az volt a legfurcsább érzés, hogy soha többé nem láthatom. Fájt és féltem, de Noah-val és a csapatával határozottan nagyobb biztonságban voltam. Felhívtam Zoét; nem mentem bele a részletekbe, csak annyit mondtam neki, hogy pakoljon. Megijedt, vagy inkább csak aggódott, de hallottam az izgatottságot is a hangjában. Mindent megmagyarázok majd neki, ha találkozunk. A kísérőm már várt rám, amikor kiléptem. Chas-zel ellentétben ez a pasas egyáltalán nem volt barátságos. Idősebb volt, talán negyvenes éveiben járhatott, barna haja felül megritkult a feje tetején, és vörös orra olybá tűnt, mintha ivott volna.

– Köszönöm, hogy megvárt.

Válaszra sem méltatott, csak rám nézett. Elindult, így feltételeztem, hogy ez azt jelenti, hogy követnem kell őt.

Elértük a mólót, és egy hatalmas luxusjacht felé tartottunk. Bevallom, egy klippert vártam, vitorlákkal és a fekete zászlóval, így a karcsú fehér cirkáló kissé csalódást okozott.

– Ezzel megyünk?

Rögvest kivívtam a nem éppen elbűvölő kísérőm figyelmét.

– Valami másra számítottál?

– Kalózok vagytok, nem?

Egy morgással válaszolt, amit én igennek vettem.

– Sehol egy vitorla. Csalásnak tűnik, ha nincsenek vitorlák.

Megrázta a fejét, mintha talán bolond lennék. Mindegy.

Elhaladtunk a tat mellett. A jachtnak nem volt neve. Ahol lett volna, ott egy koponya és keresztcsontok képe volt.

– Fekete zászlót sem lobogtatunk – rántott közelebb magához. – Légy hálás, hogy nem vagyunk olyan primitívek, mint Isaac legénysége.

Félelemcsomó telepedett a gyomromba. A kísérőm nem csak barátságtalan volt, de nem is kedvelt engem.

Azért mentem utána, mert az utolsó fenyegetése után otthagyott állva. Az ikrek fogadtak minket, a szőke hajú, kék szemű ikrek. Előre siettem.

– Melyikőtök követett engem aznap? – érdeklődtem. Találkoztam velük, még egy közös étkezésen is osztoztam velük, de nem tudtam megkülönböztetni őket.

– Én – szólalt meg az egyikük, majd a legördögibb, ám olyan bájos mosolyra húzta a száját, amilyet szerintem még soha nem kaptam.

– Sajnálom, de nem tudlak megkülönböztetni titeket. Te vagy Tex vagy Tiggs?

– Tex.

Jól nézett ki, de azért megkérdeztem:

– Jobban vagy?

– Igen, a vállamon talált el. A köcsög hátba akart lőni.

– Meglőtt téged? Nem kellene kórházban lenned?

– Csak csontot ért a golyó.

– Az nem számít sebesülésnek?

– Nem volt súlyos.

Nem hiszem, hogy tudni akartam volna, hogy ő mit tekint súlyos sebnek.

– Sajnálom.

– Nem a te hibád – lépett oda hozzám Tiggs. – Paddy, vidd a táskáját a szobájába – kérte meg a kísérőmet, majd felkínálta nekem a karját, hogy belé karolhassak. Ez a két srác elbűvölő volt.

Paddy morgott valamit, de engedelmeskedett.

– Szóval egy ideig ez lesz az otthonod. Majd körbevezetünk. Kérsz valamit, kávét, sört, esetleg egy láda aranyat? – bámult rám Tex úgy, mintha várna valamire, aztán felnevetett. – Egy láda aranyat. Kalózok, érted?

– Ez teljesen idióta – közölte Tiggs, majd hozzátette: – Az anyaméhben oxigénhiányos lett. Gyere, hadd vezesselek körbe.

Három fedélzet volt. Az egyik a vízi sportoknak és a búvárkodásnak kedvezett, nagyon közel a vízhez. A második szinten egy hatalmas, pihenésre alkalmas terület volt, medencével és vízeséssel. A színtéma természetes tónusok voltak, a fedélzet pedig tíkfából készült.

– Az úszást merem ajánlani – jelentette ki Tiggs és rám kacsintott. Noah a hídon állt, és vele volt Snake is. – Illusztris vezetőnket már nem kell bemutatnom és Snake-et sem.

– Jó reggelt.

– Bocsánat – mutatott Snake az arcomra.

– Figyelmeztettél, hogy durva lesz.

Ebben a pillanatban Zoe berohant a hídra, felforgatva mindent. Félrelökte Tiggset és Texet, és megölelt.

– Hál’ Istennek semmi bajod.

Amikor hátralépett, a szemei elkerekedtek, majd összeszűkültek.

– Az arcod! – mondta dühösen, majd megpördült, és ha Snake nem kapja el a kezét, simán behúz neki egyet. Egy pillanatra egymásra meredtek. Aztán elrántotta a kezét Snake-ről, és haragját Noah ellen fordította.

– Az alatt a hat év alatt, amióta ismerem, rád várt, gyászolt téged, és soha nem vette le azt a kibaszott nyakláncot. Erre te visszajössz, és kevesebb, mint egy hét alatt összetöröd a szívét, és megvereted... – ordította Zoe, arca elsápadt, tágra nyílt, félelemmel teli szemei felém fordultak. – Te nem voltál...

– Nem.

Könnyek gördültek végig az arcán, de még nem fejezte be.

– Hat kibaszott év – suttogta, és tetőtől-talpig végigmérte Noah-t. – Ha engem kérdezel, elpazaroltad azokat a kurva éveket.

Tiggs és Tex felé fordult.

– Ikrek, király. A fickó, akit értem küldtél, Flynn volt? Nem engedte, hogy megigyam a reggeli kávémat. Úgyhogy kérek egyet, meg egy sütit is, mert minden reggel muszáj ennem egyet!

Tex és Tiggs Noah-ra nézett, aki a lány háta mögött állt és bólintott. Mindketten elragadó mosollyal fordultak Zoe felé.

– Tartogassátok csak a bájt olyasvalakinek, aki bedől neki.

Mintha pofon vágta volna őket. Valahogy rosszul éreztem magam, látva a két fiú arcán a csalódottságot.

– Van konkrét elképzelésed, hogy milyen sütit szeretnél? – kérdezte Tex.

– Lepj meg – vetette oda a lány, majd megfogta a kezemet, és lerángatott a hídról. – A medencénél leszünk.

Zoe reszketett, amikor elhagytuk a hidat. Megszorítottam a kezét, mert ez elég látványos volt.

– Jól vagy? – kérdeztem.

– Ezt nekem kellene megkérdeznem tőled.

– Igen, és most még inkább. Ez hihetetlen volt. Teljesen vagány voltál odabent.

Vigyorgott, még akkor is, ha a félelem még mindig égett a szemében.

– Elég szuper alakítás volt, nem igaz?

Elértük a medencét, letelepedtünk a szélére.

– Mesélj, mi történt?

Elmondtam mindent töviről-hegyire, és figyeltem, ahogy az arckifejezése végig változik.

– Ez az Isaac egy igazi barom lehetett.

– Nem fog többé senkit sem zavarni.

– Akkor hát menekülni fogunk.

– Azt hiszem, így is mondhatjuk.

– És mindezt egy csapat kalóz társaságában. Nem is tudom, mit gondoljak erről.

– Sajnálom, hogy belerángattak ebbe, de egyedül hagyni téged itt nem volt egy... Nem volt más választásom.

– Nem is.

– De a munkád, az életed…

– Amúgy is utáltam azt a melót. Szerinted tényleg veszélyben lettünk volna, ha ott maradunk?

– Nem tudom, de jobb félni, mint megijedni.

– És mi van Deckerrel?

– Homályosan fogalmaztam, amikor beszéltem vele, de elmagyaráztam neki, hogy nyaralni megyünk, el akartunk menekülni a médiacirkusz elől, amely biztosan követni fogja a szüleim legújabb felfedezését.

– Jó gondolat, de gyanút fog fogni, ha sokáig távol maradunk.

– Akkor majd kitalálunk valamit.

Tex és Tiggs kávéval és fánkkal érkezett.

– Csatlakozhatunk a hölgyekhez? – kérdezte Tiggs. Szeretett flörtölni, még jobban, mint a bátyja, de Tex tartotta magát.

– Amíg van kávétok, méghozzá rengeteg – felelte Zoe.

Letették a tálcát a dohányzóasztalra a jacht fedélzetén lévő nappaliban, ami közvetlenül a medence mellett volt, mert miért ne lenne egy kalózhajó fedélzetén egy hatalmas nappali. Azt hiszem, meg kellett volna csípnem magam, hogy nem álmodom. Ehelyett élvezettel elfogyasztottam egy csésze kávét a legjobb barátnőmmel és az iker kalózokkal, akik túlságosan is jóképűek voltak.

NOAH

Willow arcát látva azt akartam, hogy Zeke nyírja ki Isaacet, majd élessze újra, hogy újra megölhesse.

Snake Willow barátnőjére terelte a szót.

– Nem tudom, hogy kedvelem-e a csajt, vagy legszívesebben a tengerbe dobnám, de el kell, hogy ismerjem, bátor lány. Felsétál a hajónkra, ahol túlerőben vagyunk, összezavarodva, félve, és mégis vigyázzba állít mindenkit – mondta Snake, ám mosolya elhalványult, amikor rám nézett. – Miért vannak itt? A nyilvánvaló dolgokon kívül.

– Valami nem tiszta Isaac történetében. Cancúnban csak az izomagy volt, most mégis saját csapata van. Hogy történhetett ez?

– Elvettük a megélhetését, és ő alkalmazkodott.

– Úgy gondolod, hogy képes lenne vezetni egy csapatot? Azon kívül, hogy rám lövöldözött, nincs meg benne az, ami egy rajtaütés megszervezéséhez, koordinálásához vagy a tervezéséhez kell.

– Szerinted valaki tartja a pórázát.

– Ott volt az unokaöccse.

– Az egy idióta volt. Semmivel sem alkalmasabb egy csapat vezetésére, mint Isaac.

Hajlamos voltam egyetérteni Snake-kel, de ostobaság lett volna alábecsülni az embereket. Semmi sem volt rosszabb annál, mint amikor céltábla van a hátadon.

– Azt hiszem, nem ártana utánanéznünk annak az unokaöcskösnek.

– Ráállítom az ikreket.

Aznap este Willow nyomába eredtem. Zoe-val együtt találtam rá a konyhában. Behívtam az irodámba. Legalább a színe visszatért. Nem tetszett, hogy ilyen sápadtnak láttam, bár azoknak a kibaszott zúzódásoknak a láttán megfeszült az állkapcsom.

Miután elhelyezkedett a kanapén, megkérdeztem:

– Kérsz egy italt?

– Nem, köszönöm.

Még azok után is, amin keresztülment, képes volt tartani magát, sőt! Sejtettem, hogy a puha és édes bőre alatt acélos gerinc húzódott.

– Beszélünk a múltkori reggelről? – kérdezte.

– Igazad van. Tényleg miattad jöttem ide. Azért jöttem, hogy kiűzzelek a szervezetemből.

Megrándult, mintha pofon vágtam volna.

– Nem akarok kegyetlen lenni, de az az igazság, hogy már nem az vagyok, akit Cancúnban megismertél. Olyan dolgokat láttam és tettem, amelyek megváltoztattak. Nem keresek kifogásokat, de az életem nem olyan élet, ami egy olyan embernek lenne való, mint te.

– És mégis eljöttél St. Croix-ra.

– Nyolc év hosszú idő ahhoz, hogy valakinek az emlékéhez ragaszkodj. Kíváncsi voltam, hogy még mindig kötődöm-e hozzád.

– És?

– Mit gondolsz, édesem?

Az arca rózsaszínűvé vált, az ajka felfelé görbült.

– De akkor is elhagytál volna.

– Igen. Isaac, ez a romlottság, amiben élünk, amiatt. És te, te akkor is könnyezel, ha egy törött porceláncsészét tartasz a kezedben. Egy gazember nyakláncát viseled, akiről oly keveset tudsz. Megvert egy szadista fattyú, aki megerőszakolt volna, és mégis felszálltál egy kalózhajóra, mert szerinted mi vagyunk a jobb alternatíva. Látod a világ minden lehetőségét, és reménykedsz abban, hogy létezik köztük jó választás. Én túlságosan belefáradtam már ebbe. Ez a remény már régen elhalt bennem, ha egyáltalán volt valaha is.

– Hol van most Isaac?

– Zeke beszélget vele.

Egy percig csak nézett rám.

– Miért van az az érzésem, hogy kevés beszélgetés folyik?

Előrehajoltam a székemben, és kicsit sem igyekeztem leplezni a haragomat.

– Hozzád mert érni. Tudom, hogy beleegyeztél, és ez egy teljesen más kérdés, de összetörte a világod szépségét, amikor elkapott téged, egyenesen az utcán, az otthonod közelében. Megvert, megrémített, hagyta volna, hogy a bandája megerőszakoljon, aztán megölt volna. Legszívesebben magam nyírnám ki a rohadékot a puszta kezemmel, de a dühöm miatt túl hamar végeznék vele. Zeke mestere a kínzásnak. A fájdalom minden porcikáját át fogja járni. Próbálkozik majd... könyörögni fog kegyelemért, könyörögni fog a halálért, de ezt megtagadja tőle. Csak akkor fogja megölni, amikor már nincs mit vágni, törni, égetni. És ez az a halál, amit érdemel, amiért hozzá mert nyúlni valakihez, aki ennyire kívül esik a birodalmán.

Félt, és erre szüksége is volt. Keresett bennem valamit, ami már nem létezett. Tudtam én hízelegni, ettől jobb tolvaj voltam, de kurvára túlságosan kimerült voltam hozzá.

– Jó döntés volt velünk jönni. Várjuk meg, hogy lesz-e valami visszhangja a tegnapi napnak, mielőtt hazaviszünk – mondtam. Én pedig gondoskodom róla, hogy ne kerüljenek elő más szellemek a múltunkból, akik rendezni akarják a számlát.

– Addig is rabolni és fosztogatni fogtok? – kérdezte.

Rávillantottam egy mosolyt.

– Ez a dolgunk.

– Mit szólnál egy kincsvadászathoz?

– Kalózok, akik kincsre vadásznak... eléggé közhelyes.

– A napló, amit vettél nekem. Emlékszel rá?

– Persze.

Az arca ellágyult válaszul, és eladtam volna a lelkemet, hogy megtudjam, mire gondol.

– Először azt hittem, hogy csak egy romantikus történet, de évekig kutattam utána, és a nagy részét hitelesítettem. Még Isabella utolsó közvetlen leszármazottját is felkerestem.

Nem lepett meg, hogy kutatott utána. Aznap a könyvesboltban az arckifejezésén láthattam, mennyire vágyik rá.

– Van benne egy utalás egy kincsről.

Na, ez érdekes volt.

– Miféle kincsről?

– Egy platina nyakláncról, gyémántokkal van kirakva.

– És szerinted ez a nyaklánc az elsüllyedt hajón van?

– Sokáig tartott megtalálni az ékszerészt, mert a platina akkoriban nagyon ritka volt. De nemcsak a nyaklánc létezését erősítettük meg, hanem azt is, hogy Alejandro birtokában volt.

– Kivel?

– Mr. Tuttlemannal, ő a kurátor nagypapa múzeumában.

– Hányan tudnak arról a naplóról?

Erre a kérdésre nem számított.

– A nagyapám, a szüleim, Mr. Tuttleman, Harry, Zoe, Decker, te és a boltos. Miért?

– Harry?

– Harry Slathers. Ő a család barátja. Miért kérdezed?

– Kíváncsi vagyok, hogy versenyeznünk kell-e valakivel a hajó megtalálásáért.

– Nem kell, hiszen ez nem egy általánosan ismert hajó vagy kincs. Éppen ez teszi olyan ritkává és izgalmassá. Az emberek nem is sejtik, hogy odakint van valahol a tenger alatt, pedig ott van. Én érzem.

Az izgatottsága hullámokban áradt belőle.

– Azt mondtad, hogy kutattál a naplóban lévő dolgok után. Magaddal hoztad a jegyzeteidet?

– Persze.

– Közel jársz ahhoz, hogy pontosan meghatározd, hol süllyedt el a hajó?

– Az ékszerész a mexikói Campechében élt. Nem hiszem, hogy a hajó túl messze került a partoktól.

– Meg akarod találni?

– Naná.

Lepillantott az ölébe, de észrevettem, hogy elmosolyodik.

– Mi az?

– Semmi, csak vicces, hogy pont kalózok vadásznak erre kincsre. Úgy tűnik, pont összeillik a két történet.

– Miért nem kerested meg te eddig ezt a kincset?

– Évekbe telt, hogy meghatározzuk, hol is kellene kezdeni egyáltalán a hajó keresését, de az az igazság, még ha hamarabb leszűkítettük volna is a kört, nincsenek meg hozzá sem az erőforrásaim, sem a pénzem. Egy ekkora merülés még akkor is nagyon költséges lenne, ha Decker búvárcsapata végezné.

– Miért nem segítenek a szüleid? Nekik van pénzük.

– Túl elfoglaltak.

Ha a lányukról volt szó? Az, hogy könnyedén elfogadta, hogy nem érnek rá a szülei, nem csak beletörődött, hanem hogy normálisnak tartja, felbosszantott.

– És a nagyapád?

– Készen áll segíteni, amikor csak szükségem van rá, de a pénze visszacsorog a múzeumba. Ezt kockáztatni helytelennek tűnik, amikor még azt sem tudjuk, hogy meg fogjuk-e találni. Ugyanez vonatkozik rád is. Nem érzem helyesnek, hogy a te pénzedet költöm, ha nem tudom garantálni a befektetésed megtérülését.

Körülnéztem a szállásunkon.

– Úgy nézek ki, mint akinek kell a pénz?

– Tényleg meg akarod keresni?

– Vagy ez, vagy portyázás és fosztogatás, és bár gyanítom, hogy te és főleg a barátnőd elég jók lennétek ebben, úgy vélem, inkább a kincsedet keresnéd.

– Így van. Össze kellene szednem a jegyzeteimet – pattant fel, majd meginogott. – Gondolom, szeretnéd, ha a legénységet tájékoztatnám a hajótörésről és magáról a kincsről.

– Persze, amikor csak készen állsz erre.

Az ajtóhoz ért, és megtorpant. Nem nézett hátra, pedig tudta, hogy figyelem.

– Nem teszek úgy, mintha érteném a világotokat, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem rémít halálra... az erőszak, a könyörtelenség. És igazad van, már nem ugyanaz az ember vagy, aki Cancúnban voltál, még mindig jó ember vagy. Műveltél szörnyű dolgokat? Biztos vagyok benne, hogy igen, de még mindig jó ember vagy. Én akkor is látom, ha te már nem.

Sokáig ültem ott, miután elment. Jó ember. Nem voltam az, de nagyon tetszett, hogy ő így gondolta.

Isaac nem festett túl jól. Az én gyomrom elég kemény volt, de a látványától majdnem elbúcsúztam az ebédemtől. Az előttem álló csonkolt roncs nem tűnt embernek, nemhogy Isaacnek.

– A palinak jó magas a fájdalomküszöbe, meg kell hagyni.

– Mit mesélt neked?

– Majd ő elmondja.

– Hol van Jasen?

Még cipóra vert képpel is vigyorgott a köcsög – a körülményekhez képest is barátságosan. Nehéz volt nem csodálni, hogy mennyire tökös volt.

Zeke felkapott egy közönséges háztartási ollót. Nem akartam belegondolni, mekkora nyomást kellett kifejtenie, hogy levágja az ujját. Vagy hogy ez mennyire fájhatott. Önkéntelenül is ökölbe szorult a kezem, a fenébe is.

– Halott – felelte, bár ezúttal már nem vigyorgott. – Felajánlotta, hogy jól megfizet, ha elviszlek neki.

Most már kezdtünk eljutni valahová.

– Hat évvel ezelőtt?

– Ja, de nem fizetett, ezért kinyírtam.

– Akkor most miért jöttél utánam?

– Nézd már a kibaszott pofámat! Nyolc éve minden nap ezt kell bámulnom. Minden nap szembesülök a kudarccal, hogy ti faszok megúsztátok.

– Ezt nem veszem be. Mi van a nővel?

– A főnök tudott róla akkoriban, emberei mindannyiótokat követtek, miután megvertétek Jasent. Amikor most megláttam, tudtam, hogy jelent neked valamit. Ő volt a kulcs, hogy eljussak hozzád.

– Hazudsz. Szerintem azért jöttél, hogy megölj, de nem hiszem, hogy a pofádon lévő sebhely miatt. Te nem a legénységhez tartozol. Zsoldos vagy. Ki bérelt fel téged és miért?

– Én is ezt kérdeztem tőle. Nem adja fel – szólt közbe Zeke.

– Te ölted meg azt a hajléktalant a szigeten?

– Milyen hajléktalant? – lepődött meg és játszott rajta, hogy őszintén.

– Azt, akit a rakparton találtak.

– Nem az én stílusom, hogy egy holttestet szem előtt hagyjak.

– A vágások sem olyanok, mint az övéi – tette hozzá Zeke

– Tehát bárki is bérelt fel, lehet, hogy azért tett látogatást a szigeten, mert túl sokáig voltál.  Vagy talán nem is én voltam a célpont. Véletlen egybeesés lenne, hogy Willow ismerte a hajléktalant, és én ismerem őt? – Nem tetszett, hogy merre tartanak a gondolataim, de jó volt, hogy a lány itt volt velünk, amíg ki nem találjuk a megoldást.

– Nem fogod tudni kiszedni belőle? – kérdeztem Zeke-től.

– Hát nem, meg kell hagyni, a csávónak helyén vannak a golyói.

Elővettem a pisztolyomat. A köcsög azt hitte, hogy nincs bennem annyi mersz. A szemében meglepődött kifejezéssel halt meg.

– Ideje lelépni innen.

Zeke nem tévedett.

– Ja, amint eltakarítottad a szemetet, már itt sem vagyunk.

Willow-nak volt egy olyan beszédstílusa, egy olyan hangszíne és hangminősége, ami magával ragadta az embert. Elég volt egy pillantást vetnem a teremre, máris láttam, hogy a legénységem sem volt immunis erre. Elhagytuk St. Croix-ot, Mexikó felé vettük az irányt. Összehívtam a legénységet, hogy Willow mesélhessen nekik a naplójáról és a kincséről. Nem volt ínyemre, hogy valahogy kapcsolatban állt azzal a szarsággal, ami St. Croix-ban történt. Majd mi kiderítjük, mi is történt ott pontosan. Neki nem kellett tudnia, a kincsére kell koncentrálnia.

– Mi történt Isabellával? – kérdezte Tex.

– Az apja hozzáadta ahhoz a férfihoz, akinek eredetileg szánta. Három gyermeke született, és negyvenéves korában halt meg.

– Hogy néz ki ez a kincs?

– Csak annyit tudok, hogy egy csiszolatlan gyémántokból és platinából készült nyaklánc – felelte a lány. A nyaklánc még csiszolatlanul is sok pénzt érne, így megértettem az izgalom hullámát, ami végigsöpört a legénységen.

– És szerinted ez a nyaklánc a hajón van? – kérdezte Tex.

– Igen.

– És a hajó Mexikó partjainál süllyedt el. Ami egy jókora keresési terület – mondta Snake óvatosan, de hallottam az izgatottságot a hangjában. Nem ő volt az egyetlen. Willow egyenesen eleven volt.

– De ha jobban megnézed a területet, valószínűleg közel hajózott a partokhoz, Puerto Rico és Kuba partvonalát követve, mert abban az időben a Kajmán-szigetek a kalózok kedvelt búvóhelye volt.

– Még mindig az – jegyezte meg Tex, mire mindenki nevetni kezdett, mert igaza volt. Alkalmanként eltöltöttünk ott egy kis időt.

– Alejandro nem kockáztatná a hajóját és a legénységét azzal, hogy túl közel menjen. Az útja egyre szűkül, minél közelebb kerül Campechéhez, áthajózva a mai Yucatán-csatornán. A Campechéből visszafelé vezető úton – bár nem vagyok kalóz, de azt gondolnám, hogy ha valakit meg akarnék támadni –, ez lenne a legjobb hely, hogy csapdába ejtsem. Elzárnám a csatornát, és hátulról támadnék.

Az egész termet lebilincselte. Bassza meg, engem is rabul ejtett. És igaza volt, az a hely lenne a legalkalmasabb. A probléma az volt, hogy ez egy forgalmas terület volt. Sokkal nehezebb volt titokban tartani, amire készültünk.

– Itt van a probléma. Az a csatorna a legmélyebb pontján több mint kilencezer láb, ami túl mély ahhoz, hogy merülni lehessen. Merülőgépekre és egy teljesen más felszerelésre lenne szükségünk.

– És most mi lesz? – hüledezett Zeke, de valójában mosolygott.

 – Nem tudom. Mi történik most, Miss Blakeley?

– Át kell vizsgálnunk radarral az óceán fenekét. Ha valami van odalent, meg fogjuk látni.

– Flynn, vedd fel a kapcsolatot az üzletfeleinkkel, egyeztess Willow-val, hogy milyen felszerelésre lesz szükségünk.

– Rajta vagyok.

– Kincsvadászat, ezazzz! – vigyorgott Snake.

Ugyanazt az izgalmat éreztem, amit ő, de okosnak kellett lennünk, és most éppen könnyű célpontok voltunk ebben a dologban. St. Croixban voltak holttestek, igaz, hogy az óceán fenekén, de ez a hajó eléggé feltűnő volt. Jobb félni, mint megijedni.

– El kell rejtenünk a hajót. San Juanban kikötünk. Átcsoportosítunk, új utat biztosítunk. Addig is fel kell világosítanod minket arról, mivel jár egy ilyen kincsvadászat.

Willow szemében izgatottság csillant, amikor azt felelte:

– Meg tudom csinálni.