19. fejezet

 

19. fejezet

Fordította: Aiden

WILLOW

Mérida, csakúgy, mint egész Mexikó gyönyörű volt. Első utunk a múzeum melléképületéhez vezetett, ahol egy csapat már várta az ágyúgolyókat. Megígérték, hogy hívnak, amint megtudnak valamit. A múzeum előtt ácsorogtunk. Noah felvette a napszemüvegét. Arra emlékeztetett, amikor először láttam őt.

– Az első napon, mikor találkoztunk Cancúnban, napszemüveg volt rajtad.

Lenézett rám, és bár nem láttam a szemét, tudtam, hogy mosolyog. Megfogta a kezemet.

– Mit szeretnél először csinálni?

– Van egy hely nem messze innen, ahol rengeteg flamingó van. Láttál már valaha flamingót élőben?

– Nem, és boldog emberként halok meg, ha soha nem is fogok.

Épp csak elindultunk, de megtorpantam.

– Ez most valami vicc akart lenni? Csak nem viccelődtél?

– Koncentrálj, Willow. Mit akarsz most csinálni?

Legszívesebben csak álltam volna ott és sütkéreztem volna a dicsőségben, hogy Kace Noah Mayes tett valami vicces megjegyzést. Ehelyett azt mondtam:

– Ehetnénk valamit.

Rengeteg kajálda volt a környéken. Találtunk egy éttermet, ahol kint is lehetett fogyasztani. Az étlap eszméletlen volt.

– Kóstoltad már a cochinita pibilt? – kérdeztem. Yucatán stílusú grillezett sertéshús, banánlevélben füstölve. Mitől is lehetne rossz?

– Már ettem olyat. Nagyon finom.

– Olyat kéne rendelnünk. Ó, és lime levest. És margaritát. Szeretnék egy margaritát.

Noah lejjebb biggyesztette a napszemüvegét.

– Még valamit?

– Hát, amit csak szeretnél. El is felezhetjük.

A pincérnő nagy nehezen felvette rendelésünket, rosszul írta le a dolgokat, megfeledkezett arról, amit írt, a tekintete Noah-n időzött, és csak bámulta őt. „Ez most komoly?” tekintettel figyeltem őket.

Amikor elment, elnevettem magam, mert idáig azt hittem, hogy én voltam a béna, amikor először találkoztam Noah-val.

Levette a szemüvegét, és kérdőn vonta fel a szemöldökét.

– Azt hittem, csak én voltam béna aznap a rejtekhelyemen.

– A rejtekhelyeden?

– A háznál, ahol lerobbant a kocsid – magyaráztam és ekkor leesett a tantusz. – Igazából nem is ment gallyra az autód, igaz?

– Nem.

– Honnan tudtál a rejtekhelyemről?

Megint rám pillantott azzal a "miért kérdezel olyat, amire már tudod a választ" nézéssel.

– Mióta voltál a szigeten, mielőtt felfedted magad?

– Egy hete.

– Szóval figyeltél engem.

Ezt nem erősítette meg, de nem is kellett.

– Honnan tudtad, hogy St. Croix-n vagyok?

– Ugyanonnan, ahogy a nagyapád múzeumáról is tudtam.

– Azt hittem, hogy te vagy Kace, még ha másképp is néztél ki, mert azt a borzongós vonzalmat... mindig csak veled éreztem.

– Tudod te, hogy milyen elbaszottul féltékeny voltam magamra? – hajolt közelebb. – Hülyét csináltam magamból miattad. A térdemre kellett volna fektesselek.

Kihozták a margaritámat. Nagyot kortyoltam belőle, mert valahogy tetszett az ötlet, hogy a térdére fektet.

Az asztal túloldaláról figyeltem őt, és nehezen láttam benne azt az utcagyereket, aki volt. Most annyira elegáns volt, komolyan, férfiasan elegáns.

– Ha nem akarsz válaszolni, megértem, de milyen volt számodra az utcán felnőni?

A borospoharáért nyúlt, a figyelme elkalandozott, ahogy visszaemlékezett életének arra az időszakára.

– Először nagyon nehezen ment minden. Se fedél, se kaja, mindig a hátad mögé kellett lesni. A tél nehéz volt, főleg az utcán töltött éjszakák, fagypont alatti hidegben. Ezért maradunk trópusi területeken; egyikünk sem akarja újra átélni a tél harapását. Volt egy barátom, aki halálra fagyott. Úgy hallottam, hogy nem olyan szörnyű halál az. Először fájdalmas, de aztán elzsibbadsz. Remélem, így is van. Jó gyerek volt.

Rám emelte a tekintetét, és olyan sebezhetőséget láttam benne, amilyet még sosem. Megbabonázva és megtört szívvel ültem, miközben olyan részletességgel osztotta meg velem az életét, ami sokkal rosszabb volt, mint amilyennek elképzeltem.

– Megtanultam, mikor dobják ki a szemetet, hogy tudjak enni. Két éven át az étkezésem nagy része egy kukából származott. Úgy tettem, mintha egy puccos étteremben ennék, de annyira éhes voltam, hogy az egésznek csak az íze tetszett. Egy másik barátom drogot lopott egy dílertől, bosszúból a drogdíler elrabolt, megvert és éheztetett engem és Snake-et, majd amikor már túl gyengék voltunk ahhoz, hogy visszavágjunk, eladott minket egy gazdag pedofilnak – mesélte, miközben az arckifejezése hideggé és üressé vált. – Ő volt az első ember, akit megöltem. Az a pedofil. Miközben megpróbálta megdugni a legjobb barátomat, megfojtottam a saját övével. Később, Cancún után megöltük a drogdílert is.

Moccanni sem bírtam, bár azt akartam, hogy hagyja abba, nem akartam hallani azt a borzalmat, amit ő az életének nevezett, mégis lebilincselt, hogy a fiú, akiről mesélt, most úgy ült velem szemben, mint az a férfi, aki lett belőle.

– Nem volt senki, aki törődött volna veled, akitől kaptál volna egy kis kedvességet?

– Egy valaki azért akadt. Ő volt az, aki megtanított vitorlázni. Egy idős úr, aki hónapokon át járt ki a kikötőbe, ahol akkoriban dolgoztam, és vitorlázott a hajójával. Állandóan a feleségéről beszélt. Hozott nekem ebédet otthonról. Megtudtam, hogy a felesége pont azelőtt halt meg, hogy az öreg elkezdett volna kijárkálni a kikötőbe. Ő is meghalt, azt hiszem, összetört szívvel. Csak néhány hónapja ismertem, de ő állt a legközelebb ahhoz, hogy apámként tiszteljem, mindazon személyek közül, akiket valaha is ismertem.

A szemem szúrt, a szívem fájt. Azt hittem, szörnyű az élet, ha nincsenek szüleid, de nekem volt otthonom, ételem, és volt, aki szeressen. Neki mindebből semmi sem volt, ki kellett kaparnia magát a pokolból. Azt mondta, hogy nem keres kifogásokat azért, aki volt, hogy nem hajlandó többé mások akaratának meghajolni. Most már értettem, hogy miért. A kezéért nyúltam, és csókot nyomtam a tenyerébe.

– Életem legjobb napja volt, amikor az a köcsög fellökött Cancúnban – mondtam elcsukló hangon, könnyek töltötték meg a szemem, mert akit a legjobban akartam, akire vágytam, hogy engem válasszon... nem akartam, hogy engem válasszon, nem, ha ez azt jelenti, hogy újra meg kell hajolnia. – Már értem, hogy miért meséled ezt el nekem – töröltem meg a szemem, és a poharamért nyúltam. – Ne hajolj meg, Noah, eleget hajlongtál már eddig másoknak.

NOAH

 

Kalapokat próbálgatott, egy egész állvánnyit. Nem állt szándékában megvenni egyiket sem, mégis fel kellett próbálnia mindegyiket. Hozzám fordult, hogy kikérje a véleményemet. Nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak, mert annyira eleven volt, annyira őszintén boldog. Amikor ebédnél közölte velem, hogy ne hajoljak meg, tudtam, hogy sejti, mire készül a legénységem, és azt sugallta, hogy ez így rendben van. Egy részem dühös volt, hogy ilyen könnyen feladja az álmát, egy másik részem pedig tisztelte azért, hogy ezt megteszi értem.

– Noah, ezt nézd – emelt a magasba egy sárgaréz madárkalitkát, a közepén lévő hintán egy kitömött papagáj ült. – Ezt megveszem neked. Ő lesz a hajód papagája – mondta csillogó szemmel. – Semmi rendetlenséget nem hagy maga után.

– Ugye emlékszel, hogy kikkel utazom együtt?

Megnyomott egy gombot, és a madár beszélni kezdett, vicces kalózhangokat adott ki.

– Ó, ez egy riasztó – álmélkodott, majd a kassza felé indult.

A bordáim mögötti könnyedséget csakis szerelemnek tulajdoníthattam be. Olyan érzés volt, amit még sosem éreztem, és amit meg tudnék szokni.

– Nézd, mit hoztam még neked! Egy Jolly Roger zászlót.

Elképesztő, mennyire imádnivaló volt a csaj.

Pokolian nehéz lesz megválni tőle, de így kell lennie, méghozzá hamarosan. Magamhoz húztam, és megcsókoltam azt a mosolygó száját. Először meglepődött, majd odabújt és készségesen visszacsókolt.

Willow éppen elaludt, amikor megszólalt a mobilom. Kilopakodtam az ágyból, és az erkélyen fogadtam a hívást.

– Snake. Mi újság?

 A legénység, akik nem vettek részt a búvárkodásban, elmentek keresni a bajt, nehogy bekattanjanak.

– Most hívott Sólyom.

A korlátnak dőltem, és szinte vidámnak éreztem magam. Elképesztő, mire képes egy jó nő és egy jó dugás.

– Megtalálta az a seggfej a hajót? Mondd meg neki, hogy nagyon ne élje bele magát, mert jövünk érte.

– Igen, meg, de nem ezért hívott. Az eltűnőben lévő hajókról akar valamit mondani.

Mindazok mellett, ami történt, teljesen megfeledkeztem róluk.

– Mi van velük?

– Telefonon keresztül nem árulja el. Azt akarja, hogy találkozzunk.

A hálószoba felé néztem. Öt hónap telt el azóta, hogy elhagytuk St. Croixot, amiből hármat itt voltunk, míg az Isabellát kerestük. Itt volt az ideje, hogy továbbálljak.

– Talált Miguel valamit Isaac társairól?

– Semmi gyanúsat.

Nem tetszett ez az elvarratlan szál, de minden valószínűség szerint egyedül dolgozott. Bár pont ezt szerettem volna kifogásként felhozni, hogy miért ne menjek, pedig pontosan ezért kellett indulnom.

– Rendben. Adj néhány napot.

– Megkapod.

Visszamentem a szobába, Willow álmában fészkelődni kezdett. A háta szabadon volt, a haja mintha lángzuhatag lett volna, úgy terült szét a fehér lepedőn. Jobb volt neki nélkülem, de az, hogy ezúttal itt hagyom, sokba fog kerülni nekem. Mégis megérte az árat. Visszabújtam az ágyba, és magamhoz húztam.

WILLOW

 

Noah és én az Isabella kapitányi kabinjában voltunk. Hajdanán itt állhatott Alejandro íróasztala. Egy fiókban tárolta volna a térképeit, a tetején egy kandeláber és a távcsöve pihent volna. Ebben a helyiségben étkezett volna a tisztjeivel. A hátsó falat valaha csupa ablak borította; az üvegek mostanra kitörtek, a fakeretek üresen ásítoztak. Az ágyát a falba építették, hogy helyet takarítsanak meg és biztonságot nyújtson – hogy ne dobja ki az ágyból a viharos tenger. Fémdetektorokat vetettünk be, végigfuttattuk őket a tengerfenéken, a falakon, ahol mindkét oldal mentén beépített szekrények húzódtak. Végigvizsgáltam a falat a hátsó ablakok kerete mentén. Itt élt és itt halt meg. Az íróasztalánál ült, leveleket írt a nejének, vagy épp a naplójába jegyzetelt. A naplójába.

Negyven percig kutattunk, mielőtt visszatértünk a felszínre.

– Mi jár a fejedben? – kérdezte Noah, amikor elértük a merülőfedélzetet.

– Hogyan került a naplója és az iránytűje abba a cancúni könyvesboltba? – Noah éppen a palackomat emelte le a hátamról, de megállt a mozdulat közepén.

– Én nem... Nem tudom. Nem moshatta partra a víz, mert akkor a szöveg tönkrement volna.

– Bárkinél is volt, nagyon jó állapotban tartotta. Megőrizték, még az iránytűjét is megtartották.

– Mire gondolsz?

– Te kalóz vagy. Amikor hajóra szállsz, mi okból vinnél magaddal valami személyes dolgot?

Most úgy festett, mint egy kalóz, keményen és egy kicsit ijesztően.

– Bizonyítéknak.

– Minek a bizonyítékaként?

– Ha azért fizetnek, hogy megölj valakit, bárki is bérelt fel, bizonyítékot akarna, hogy sikerült.

Elsápadtam.

– Béreltek már fel valaha, hogy...

– Nem.

Nem tudom, miért éreztem magam jobban ettől a választól, amikor tudtam, hogy embereket öl, de így volt.

– Tehát lehetséges, hogy nem véletlenszerű támadás volt, szóval nem kizárt, hogy az Isabella volt a célpont.

– Igen, és abból kiindulva, hogy Alejandro és Isabella hogyan találkoztak, van egy nyilvánvaló gyanúsított.

– Isabella apja – nyögtem ki. Olyan régen történt, de a szívem így is megszakadt értük. – Az apjának vasgyára volt. Mennyibe mernél fogadni, hogy az ágyúgolyókon lévő jelek az övéi?

– Nem fogadnék rá.

– Megölte Alejandrót, aztán hozzáadta a lányát ahhoz a férfihoz, akinek eredetileg szánta. Végül is elérte, amit akart.

– Úgy tűnik.

– A mocsok.

– Ha elvitték a naplóját, akkor jó eséllyel a nyakéket is.

– Elrejtette volna. Nem tudták volna, hol keressék, de szerencsénkre ő tudta. Még mindig érdekel, hol volt a napló ennyi éven át. Nem tudom elhinni, hogy a gyilkosok megtartották volna, Isabella apja pedig biztosan nem őrizgette. A bolt tulajdonosa azt mondta, hogy a napló a családja tulajdona volt. Akkor mi köze lehet Alejandróhoz? Azt hiszem, muszáj lesz tennünk egy kirándulást a partra, és elbeszélgetnünk a bolt tulajdonosával.

– Előbb le kell zuhanyoznom – jelentette ki Noah. A szemében megcsillanó ördögi huncutságtól a gerincemen kéjes borzongás futott végig. Nagy kezei a derekam köré kulcsolódtak, és átdobott a vállán. – Azelőtt pedig jól kell laknom.

Számtalan kincset hoztunk fel. Tenyérnyi drágaköveket, aranyérméket és ezüstöt. Gyertyatartókat, lámpásokat, porcelánokat, palackokat – egy olyat is, amiben sértetlen maradt a dugó. Egy hajkefét tartottam a kezemben, vajon Isabellának szánták? A kapitányi ládát is felhúztuk. Általában a kapitány kabinjában volt, a személyes dolgait tartalmazta. De ami a csapatot teljesen felcsigázta, az az volt, hogy a legtöbb kapitányi ládában volt egy titkos rekesz. Nagyon valószínű, hogy a nyakék Alejandro kapitányi ládájában lett elrejtve. Többször is lemerültünk; a hajó minden centiméterét átkutattuk. Ha nem a kapitányi dobozban volt a nyakék, akkor valószínű, hogy bárki is vitte el a naplót, azt is magával vitte.

Nagyapa és Harry elkísérte a ládát a Méridán lévő régész csapathoz, és amíg ők dolgoztak rajta, a legénység ünnepelt. Chas vacsorát készített a fedélzeten, a különleges sertéshúsreceptjét sütötte, vagy legalábbis a legénység így nevezte. Körülnéztem, és megmelengette a szívemet, hogy egy ilyen vegyes csapat jól kijön egymással, még ha csak egy éjszakára is. Vacsora után visszaindultunk a szállodába. Bevallhatom, alig vártam már, hogy az ágyam ne ringatózzon.

Zoe letelepedett mellém.

– Gondolod, hogy a nyakék a kapitányi ládában van?

– Ha van valahol azon a hajón, akkor szerintem ott lesz.

Zoe egy-két másodpercig csendesen figyelt.

– Nem hiszed, hogy a hajón van.

– Nem bírom megérteni, hogyan kerülhetett a napló Cancúnba. A hajó elsüllyedt, a napló feltehetően a hajón volt, és mégis több mint kétszáz évvel később egy cancúni ritka könyvesboltban van kiállítva.

– Rejtély.

– Vissza kell mennem Cancúnba. A bolt tulajdonosa azt mondta, hogy a napló a családja gyűjteményéből való. Szeretném tudni, hogyan jutottak hozzá.

Zoe figyelme Deckerre terelődött, és az arca megenyhült.

– A kalandunk a végéhez közeledik – mondta, majd visszafordult hozzám. – Hogyan térünk vissza a hétköznapi életünkhöz ezután?

Ezen nem gondolkodtam, mert nem csak az életem térne vissza a normális kerékvágásba, de a kalózom is egyenesen kihajózna belőle. Végtelenül lehangoló gondolat volt.

– A te életed sokkal édesebb lesz – mutattam Decker felé. – Hogy alakulnak a dolgok köztetek?

– Fantasztikusan. Nem hittem volna, hogy lehet ennyire boldog az ember. Most már értem, miért ragaszkodtál annyira Kace emlékéhez. Egy egész hobbitcsordán átcsókoltam magam, mielőtt megtaláltam az én Gandalfomat.

– Gandalf? Miért Gandalf? Miért nem Aragorn? Ne érts félre, imádom Ian McKellent, de Viggo?

– Gandalf annyira dögös, ráadásul a mágia szexi.

Decker odaért hozzánk.

– Hogy érzed magad, főnök?

– Hihetetlenül.

– Igazad van. Ez elképesztő. Még ha nem is találjuk meg a nyakéket, ezt mindenképpen sikeres merülésnek könyvelhetjük el. Kissé unalmas lesz ilyen élmények után hazamanni – mondta Decker.

Zoe megfogta a kezét.

– Majd kitalálunk valamit. Táncoljunk.

– Nincs zene.

– És akkor mi van? – húzta maga után a férfit, de közben visszanézett rám, és kacsintott.

Körülnéztem Noah-t keresve, és rájöttem, hogy nem csak ő, hanem Snake és Zeke is hiányzik.

Csatlakoztam Chashoz a grillsütőnél.

– Hozhatok neked valamit inni? – kérdeztem. Felemelt egy üveg sört. – Nem, köszönöm.

– Már régóta ki akartalak faggatni arról a kulináris katasztrófáról, amitől Noah megmentett téged.

A kétméteres Chas zavarba jött.

– Igazából csak egy félreértés volt. Egy kubai bűnszövetkezet főnökének dolgoztam. Nem tudtam, hogy a fickónak van egy házikedvenc malaca. A zöldségek és gyümölcsök nagy részét ő termesztette, a húsa pedig az állataiból származott. Arra gondoltam, hogy sütök neki sertés bbq-t.

– Jaj, ne már! – kaptam a fejemhez. – Ugye nem a malacát sütötted meg?

– De, azt. Magunkkal vittük, butaságnak tűnt elpazarolni. Annak az ételnek az elkészítése egyfajta vizsgamunka volt. A legénység megkóstolta, és felvettek – vigyorodott el Chas. – Elmondhatod, mit gondolsz róla, miután megkóstoltad.

– Ez volt a recept?

– Igen.

– Alig várom, hogy megkóstoljam – pillantottam körbe. – Tudod, hol van Noah?

– Valami dolga akadt. Nemsokára visszajön.

– Elhagyta a hajót?

– Igen, de nem marad sokáig.

– És nem árulhatod el, hogy mi volt az oka?

– Nem.

Zoe odaszólt nekem.

– Will, úszni megyünk és figyelj, milyen szakszavakat tanulok: a tatról ugrunk be!

Igazi bohóc volt, de egy esti úszás tökéletesen hangzott.

NOAH

– Kérlek, ne hagyd abba – csuklott el a hangja, vagy csak én fojtottam belé a könyörgést, ahogy a nyelvemet a szájába dugtam. Lábai a derekam köré fonódtak, ahogy elmerültem benne. A körmeitől a hátamon, majd a fájdalom, ahogy a fenekembe vájta őket, és ahogy csípőjét a lökésembe emelte, megvadított. Szét akartam marcangolni őt, minden egyes kibaszott centiméterét, el akartam telni benne, bele akartam fulladni, mert reggelre már nem leszek itt. A legénységem már a parton várt, de muszáj volt elbúcsúznom. Éreztem, ahogy a teste átöleli a farkamat. Megemeltem a csípőjét, és egyre erősebben és gyorsabban döftem belé.

– Még egyszer, gyerünk, menj el még egyszer.

A keze a lábai közé vándorolt, és a lökéseim könyörtelen tempójával újra elélvezett. Egy nyögés hagyta el a torkát, háta ívbe feszült, fejét hátrahajtotta, a szemei lecsukódtak, ahogy a gyönyör szétterült az arcán. Olyan volt ez számomra, mint valami drog, amivel szemben tehetetlen voltam.

Kihúztam belőle a farkamat, megemeltem a csípőjét, a seggéhez nyomtam magam, és lassan belecsúsztam.

– Kérlek... ah... bassza meg… igen – nyögte.

Szorosabban tartottam a lábát. Sarkát a combomba vájta, csípőjét az én ritmusomra ringatta, miközben hüvelykujjammal elkezdtem ingerelni a csiklóját, mire ő lejjebb csúszott és feneke teljesen elnyelte a farkamat. Ráhajoltam, ajkaim az övére zárultak, ahogy teljesen birtokba vettem őt. Nem akartam, hogy vége legyen, de minden jó dolognak vége szakad egyszer. Megmarkoltam a combját, és mélyen belemerültem, miközben az orgazmus végigsöpört rajtam.

Bár még levegőt is alig kapott, máris a zuhanyzóhoz vonszoltam. Kimerült volt, de már nem volt több időnk. Megmostam a haját, a tüzes vörös szálak sötétebbek és selymesen simák lettek. A kezem végigsimított a testén, a mellein, a hasán, a lábai között. Letérdeltem, szétválasztottam a lábai között a rézfürtöket, és belényaltam... megjegyeztem az ízét. Ujjaimat a combjaiba mélyesztve megfordítottam, széthúztam a fenekét, és megnyaltam ott, ahol most valószínűleg kicsit fájt neki. A feje lehanyatlott, ahogy átadta magát nekem. Felálltam, és a lábait a derekam köré tekertem. A háta a falnak ütközött, ahogy újra belé hatoltam. A nyelvem utánozta, amit a farkam csinált. A végkimerülésig keféltem. Alig tudott állni, amikor megtörölgettem. Az ágyba vittem és betakartam.

– Mennem kell.

A szemei egyre nehezebbek lettek, és nem értette, amit mondtam.

– Siess vissza.

– Willow, én nem jövök vissza.

A szemei rögtön kinyíltak.

– Tessék?

– Sólyommal találkozunk.

A lány felült.

– Hogy mit csináljatok?

– Amit a legjobban tudunk. Vadászunk.

– Mire vadásztok?

– Semmi olyasmire, ami miatt aggódnod kellene.

Elsötétült az arca.

– Tényleg ez az életed. Ezt szereted – ismerte el, majd lepillantott a kezére és azt kérdezte: – Mi lesz a nyakékkel?

Megsimítottam az arcát és megemeltem az állát, hogy a szemembe nézzen. Emlékezni szeretnék, hogyan nézett rám abban a pillanatban.

– Remélem, megtalálod.

– A legénységednek nem gond, hogy üres kézzel kell távoznia?

– Soha nem hittük azt, hogy megtalálhatjuk.

– Akkor miért vállaltátok be mégis?

– Most ezt komolyan muszáj volt megkérdezned?

Az arca megenyhült.

– A te motivációdat értem, az övékét nem.

– Egy kis időre megadtad nekik a lehetőséget, hogy valami mást csináljanak, olyasvalamit, ami nekik soha nem adatott meg.

– Mit?

– Egy pillantást a normális életbe.

A szemei furcsán csillogni kezdtek.

– Te tényleg menni készülsz – bökte ki. Megtörölte a szemét, és igyekezett összeszedni magát. – Szeretlek, azt hiszem, attól a pillanattól kezdve, hogy megláttalak a könyvesbolt előtt. Köszönöm, hogy valóra váltottad az álmom, még ha csak egy kis időre is.

Fájdalom hasított a mellkasomba, és már azelőtt kimondtam, hogy igazán meggondoltam volna őket.

– Gyere velem.

– Tessék?

– Hajózz velem a tengereken, vadássz velem kincsekre.

A tekintetéből kiolvasható izgatottságból azt hittem először, hogy igent fog mondani, de az izgalom eltűnt, és egy szomorú, apró mosoly ült ki a szája sarkára.

– Tudom, hogy számodra ez az ajánlat felér egy szerelmi vallomással. És van egy részem, amelyik legszívesebben felugrana és csomagolna, de mi történik, ha mások, mint Isaac is, megpróbálnak felhasználni ellened? Mi történik, ha a portyázás és a fosztogatás halálosra fordul? És nem akarok még egy olyan kapcsolatot, ahol be kell érnem azzal, amit kapok. Azt akarom, hogy én legyek az első helyen. Ragaszkodom az álmomhoz.

Égett a szemem. Életemben először éreztem a könnyek szúrását, mert nem jöhet velem, de én sem maradhattam. Szükségem volt a vízre, szükségem volt az életre és a családra, amiért öltem és haltam.

– Tudom, hogy menned kell. Vérbeli kalóz vagy, de tudd, hogy az ajtóm mindig nyitva áll, ha egyszer úgy érzed, hogy készen állsz arra, hogy szögre akaszd a kapitányi kalapodat.

Megcsókoltam, éreztem a könnycseppet, ami végiggördült az arcomon. Ő is érezte, amikor letörölte, majd csókot nyomott arra a helyre, ahol még nedves volt.

Hajnalban hagytam el őt. Elaludt, a biztonságban és a melegben, a nyakláncommal a nyakában. Meg akartam tartani, de soha nem volt az enyém. Ő csak egy megfoghatatlan álom volt, egy csodaszép álom. Ugyanolyan csendben lopóztam ki, mint ahogyan be is lopakodtam annak idején, de törött szívemet abban a szobában hagytam az angyallal, aki megérdemelte.

Fél órával később érkeztem a találkozási pontra, ahol nemcsak a vitorlást, hanem Drake jachtját is megtaláltam, Sólyom és legénysége személyzetével. Sólyom intett nekem.

– Ő jobban illik hozzád. Nekem meg bejön ez a kis gyöngyszem.

Ravasz anyaszomorító. Majdnem elmosolyodtam.

– San Juanban találkozunk – kiáltott oda, mielőtt a motorok felzúgtak volna. Felfedeztem a távozásában valami szomorúságot. Sólyomfészek.

Körbepillantottam a fedélzeten. Otthon voltam. A legénység mind ott volt. Snake közeledett.

– Isten hozott itthon. Jól vagy?

– Persze. Jól.

– Akkor felkészültél, hogy elhúzzunk innen, és bajba keveredjünk?

 – Igen. Vitorlát fel. Mozgassuk meg a kicsikét.

– Végre, bassza meg.