Prológus
Fordította: Shyra
ALEJANDRO RAMOS
1789
Legdrágább Isabellám!
Félek, hogy nem megyek hozzád haza. A hajóm ebben a pillanatban is süllyed. Akik puskatűz alá vettek minket, várnak és figyelik a hajónk vergődését. Nem segítenek és nem küldenek segítséget. A legénységem, a mindig hűséges legénységem, megtagadta, hogy mentsék magukat. A hajóval együtt süllyednek el… és a kapitányukkal.
Soha nem fogod megkapni ezt a levelet, és sosem fogod tudni, hogy te voltál az utolsó gondolatom, és a neved hagyta el utolsóként a számat. Minden irántad érzett szeretetemet beleöntöm ebbe a levélbe – átitatva a pergament, a tollat és az íróasztalt, amelyen írom. Az Isabella lesz a sírom, de földi emlékeztetője is a szerelmemre, a szerelmünkre, és hogy még az idő vagy a halál sem tudja romba dönteni.
Elárultak minket. Oly szörnyű árulás, hogy nem is tudom papírra vetni. Soha nem fogsz róla tudni, ami talán áldás. Kockázatos volt beléd szeretnem, de újra megtenném, még akkor is, ha tudom milyen árat fizetek érte.
Szeretlek, Isabella Ramos, létem minden egyes sejtjével. És várni foglak; dacolni fogok a halállal és várni fogok rád.
Tied vagyok éltemben és holtamban,
Alejandro
1. fejezet
Fordította: Shyra
WILLOW
1999
– Hamarosan találkozunk – mondta anya, megpuszilt, majd az ajtóhoz sietett. – Utáljuk, hogy így el kell rohannunk, de ez lehet a nyom, amire vártunk.
– Mi után kutatsz?
A szüleim modern kori Indiana Jones-ok voltak. Elveszett kincseket keresve járták a világot – kis faluban az amazóniai esőerdőben, a Maja templomokban, afrikai szafarikon, Thébában, ami egy ősi város Egyiptomban. Azt kívántam, bárcsak velük mehetnék, de a szüleim szerint az én koromban az állandóság a legjobb nekem.
Anya izgatottsága mindig abban nyilvánult meg, hogy tágra nyílt a szeme és a hangja magasabban szólt. – A Király tükrének hívják, egy teljesen aranyból készült tükör. IV. Fülöp, spanyol király kapta a koronázására. Amikor meghalt, a tükör eltűnt.
– Valaki elvitte?
– De ki? – Mama megérintette az orrom hegyét.
Apa megölelt. – Itthon leszünk, mielőtt kettőt pislognál.
– Mehetek veletek? Tizenhárom vagyok. Elég nagy.
– Iskolába kell menned, édesem. Majd egy nap, ha már nem jársz.
Egy nap. Utáltam ezt a két szót, amikor párban voltak, mert mindig volt „egy nap”. – Sok szerencsét.
– Boldog születésnapot, Willow – mondja anya, mielőtt becsukódik a limuzin ajtaja, majd elindul.
Érzem a szememben gyűlő könnyeket, de visszatartottam őket. Mindig visszatartottam. Csak miután látótávolságon kívül voltak, hagytam potyogni őket, mert utáltam, hogy hátrahagytak.
Visszavonszolom magam a házba. A színes léggömbök kezdtek leereszteni, a papírszalagok lehullottak a falról, és a torta úgy nézett ki, mintha egy bérgyilkos támadta volna meg. Nagypapát korábban visszahívták a múzeumba. Nem hívtam barátokat ünnepelni, mert nem gyakran látom a szüleim, szóval annyi időt szerettem volna velük tölteni, amíg itthon vannak, amennyit csak lehetséges.
Kinéztem az óceánra, nagypapa háza a San Francisco-i öbölre nézett. A szikláknak csapódó hullámok hangja, megnyugtató volt, mert ez az otthon hangja. A szüleim szerettek, tudtam, hogy így van, de amit kezdtem megérteni, most, hogy már kicsit idősebb lettem, hogy a munkájukat jobban szerették. És ez fájt.
A csillagok ragyogtak a sötétkék égen. Kisgyerek korom óta nem kívántam, de most este igen. Azt kívántam, hogy valaki helyezzen a munkája elé, és őrülten, mélyen és totálisan szeressen engem. Azt kívántam, hogy valaki engem válasszon. Az ég nem válaszolt, de nem is igazán vártam tőle. Elfordultam az ablaktól és feltakarítottam a tizenharmadik születésnapom ünneplésének romjait.
Anya és apa figurája betöltötte a televízió képernyőjét nagyapa irodájában a múzeumban. Hallottam már, hogy azt mondják az emberek, hogy szereti őket a kamera, és most már megértettem miért. Csodálatosan néztek ki, mint egy tündöklő filmsztárpár. Fényképezőgépek vakuja villantak körülöttük, és mikrofonokat toltak eléjük, ők pedig habzsolták a rájuk irányuló figyelmet.
Előrehajoltam és azt kívántam, hogy bárcsak velük lehetnék és részese lehetnék az izgalmaknak. – Megtalálták a Király tükrét? – kérdeztem.
– Nem, a Sententialt – válaszolta nagyapa.
– Mi az?
– Emlékszel, amikor a kardról és a fiúról olvastunk egy történetet? – kérdezte nagyapa.
Általában csak ő és én voltunk. Anya és apa sosem volt velünk. Nem volt nagymamám. Mármint technikailag volt, de nem voltak házasok sohasem. Miután apa megszületett, lemondott a szülői jogokról és Európába költözött. Nyilvánvalóan nem volt betervezve apa. Nagymama művész volt, aki nem akarta felvállalni a szülőséggel járó felelősséget. Nagyapa fiatal ember volt, akit nem csak a szépsége, de a tehetsége is elbűvölt. Nem bánta meg, mert kapott egy fiút… és engem.
– Ó, igen. Szeretem azt a történetet.
– Nos, a Sentential legendája inspirálta az Excalibur történetét.
– Tehát Artúr király és a Kerekasztal lovagjai… igaz.
– Egyesek azt mondják, hogy nem… – közelebb hajolt, és megéreztem a kakaó illatát. Nagyapának mindig kakaó illata volt. – De én elhiszem, hogy az.
– Én is.
– Tudod mit jelent ez, igaz? A következő pár hónapban különösen óvatosnak kell lennünk.
– Tudom.
– Egyedül nem mész sehova. Marco elvisz, és hazahoz az iskolából.
Marco volt nagyapa sofőrje. Majdnem olyan öreg volt, mint nagyapa. Azért volt szükség védelemre, mert minden alkalommal, amikor anya és apa találtak valamit, az őrültek elkezdtek rajzani körülöttünk. Legalábbis nagyapa így hívta őket. E-mailek, csomagok, telefonhívások. Sokan csak az öt perc hírnevet keresték, de néhányan hibbantak voltak.
– Óvatos leszek.
– Nem fog sokáig tartani. Sosem tart. Találnak mást majd, amin lovagolhatnak, de addig jobb félni, mint megijedni.
– Mit csinálsz a levelekkel és csomagokkal?
– Megtartom őket, mert sosem tudhatni.
A figyelmem visszatért a televízióhoz. Mindig keserűség öntött el, hogy a szüleim helyettem a kincsvadászatot választották, de az őket körül vevő rajongással és a tömeg imádatával… hogy tudhattam volna azzal versenyezni?
Az ajtócsengő megszólalt és nagyapa felállt. – Ez Harry lesz.
– Harry itt van? – Harry a szüleim csapatának tagja volt, de szabadúszóként búvárként is dolgozott mentési munkáknál. Nagyapa kedves barátja is volt, aki vicces volt, kissé szétszórt is, de ő mesélte a legjobb történeteket.
– Néhány régiségről akar beszélni, amit nemrég emelt ki egy Csendes-óceánban elsüllyedt jachtról.
Az ajtóhoz értünk, és kinyitottam. Harry ott állt göndör, szőke hajtömegével, bajuszos arccal, és a jellegzetes, hawaii mintás ingét viselte. Nem mosolygott, annak ellenére, hogy mindig mosolygott.
– Harry?
– William. – A tekintete rám szegeződött, miközben előrehajolt. – Willow.
– Hallottam, hogy kincset találtál.
– Hát persze. Van valamim a számodra. Egy régi hajóból húztam ki. Az 1600-as években süllyedt el.
– Az nem létezik.
– De igen. – Kinyitotta a kezét, hogy felfedje egy nyakláncot, ami valamilyen érméből készült.
– Ez egy spanyol dublon[1]. Nyakláncot csináltattam belőle neked.
Átkaroltam a nyakát. – Imádom.
Visszaölelt, majd felállt. – A felnőtteknek beszélniük kell egy percet. Talán kivihetnéd a konyhába, és megmutathatnád Pamelának.
Pamela volt a szakácsnőnk.
– Ó, jó ötlet!
– Pamela! Van egy kincsem – ordítottam, és végigrohantam a folyosón a konyhába.
Adidas tornacipőm nem csapott zajt a polírozott csempepadlón. Éreztem a tekinteteket rajtam, ahogy végigsétáltam a sötét folyosón, és a karomon libabőrös lett a tagadhatatlan érzéstől, hogy nem vagyok egyedül. Körülöttem suttogás hallatszott. És az illat – mintha a múltat valahogyan elraktározták volna – otthonosan hatott rám. Ismertem ezt a helyet, minden zugot és rejtekhelyet. Annyi álmot idéztek meg ezek a falak, és annyi képzeletbeli barátot keltettek életre.
A nagyapámnak volt egy múzeuma San Franciscóban, és gyakorlatilag minden ébren töltött percét ott töltötte, ami azt jelentette, hogy én is sok időt töltöttem ott. Mr. Tuttleman, a kurátor majdnem ugyanannyi időt volt ott, mint mi. Imádtam, társaságot találtam a kiállított darabok történeteiben. Nem voltam egyedül, amikor egy arany fejdíszt néztem, amelyet az egyik fáraó felesége viselt, vagy amikor egy Vlochós elveszett városában talált porcelántányér maradványait tanulmányoztam, és azon tűnődtem, ki és mit evett róla utoljára.
Megálltam a legújabb kiállítási tárgynál, egy régi arany medálnál, amelyet Franciaország partjainál találtak egy roncsban. Ez a darab lenyűgözött, és nem csak azért, ami volt, hanem azért is, ahogyan megtalálták. Elveszett a tengerben, legalábbis így hitték, amíg a búvárok ki nem emelték a sírjából, akárcsak a nyakláncomat, amit Harry talált. Az óceán elbűvölt engem. Az összes titok, amit rejtegetett. Látni akartam és felfedezni. De ez a tárgy, amelynek aranya ugyan megkopott, de a szimbolikus jellege miatt égette a szemem. Valakit annyira szerettek, hogy a szerelmese magával vitte a képmását.
Csendben haladtam a múzeumban, és helyet foglaltam a padon a legkedvesebb festményem, Francesco Hayez Csók című alkotása előtt. Volt egy másik, évekkel később készült, ugyanilyen című festmény is, de ez volt a kedvencem... egy férfi és egy nő portréja, akik egy lépcső alján csókolóznak. A férfi úgy volt öltözve, mint egy muskétás, a nő pedig halványkék ruhát viselt. Vajon most találkoztak újra, búcsúztak, vagy csak annyira szerelmesek voltak, hogy nem tudták visszafogni magukat? A festmény egyszerre volt szenvedélyes és édes; a szerelmük valahogy magával ragadott. Milyen érzés lehet, ha valakit így szeretnek? Valaki világának középpontja lenni? Olyan érzelmeket kiváltani a másikból, melyet lehetetlen volt visszafogni?
– Willow!
Annyira elmerültem a festményben, hogy nem hallottam, hogy nagyapa közeledik.
– Gondoltam, hogy itt talállak. – Leült mellém, és figyelme a festményre összpontosult.
– Gyönyörű, nem igaz?
– Igen. Mit gondolsz, elmegy vagy visszajön?
Megdörzsölte az állát a hüvelyk– és mutatóujjával. – Talán sosem ment el. Talán csak így köszöntik.
Fiatal szívem felsóhajtott. – Ez tetszik.
– Van erről egy poszter az ajándékboltban. Mielőtt elmész, vegyél egyet. Én fizetem.
A szemeim elkerekedtek. – Tényleg?
– Soha ne hagyd abba az álmodozást.
Erősen megöleltem; ő kuncogott, és visszaölelt.
Egy óra múlva indulok. Rendben leszel?"
– Igen, van társaságom – mondtam, miközben a festményem felé mutattam.
A mosolya kissé szomorúnak tűnt, mielőtt csókot nyomott a fejemre, és felállt. A botjának staccato[1] hangja a csempéhez koppanva visszhangzott ahogy távolodott. Visszanéztem a festményemre. Egy nap nekem is lesz ilyenem, valaki, aki így szeret engem, valaki, akit én is így szeretek. Az a nap nem jöhetett el elég hamar.
KACE
NEW YORK CITY
A gyomrom olyan hangosan korgott, hogy a körülöttem lévő emberek megbámultak. Vagy talán azért néztek, mert néhány hete nem zuhanyoztam. A menhelyek tele voltak, és még ha nem is voltak tele, hamar meguntam, hogy a szart is kiverjék belőlem, mert valaki az ágyat akarta, amin feküdtem.
A szüleim meghaltak, amikor még nagyon kicsi voltam, így nem is emlékeztem rájuk. Nem volt más családom, így a rendszerbe kerültem. Voltak pillanatok, amikor emlékeztem anyámra, például amikor vaníliaillatot éreztem. Az arcára nem emlékeztem, de az illatára igen. Azt hiszem, szerettek, szerettem hinni, hogy szerettek. Az azóta eltelt években ez nem így volt. Tizennégy évesen otthagytam a gyermekotthont, mert bármennyire is rossz volt az utca, mégis jobb volt, mint az a kibaszott hely. Az alatt a két év alatt, amíg az utcán voltam, megtanultam, hova kell menni ételért. Próbáltam munkát találni, de kiskorú voltam. Senki nem vett fel egy hajléktalan kiskorút. Az utolsó helyen még a zsarukat is rám hívták. Ellenben megtudtam, hogy a pékségek a kétnapos péksüteményeket kidobják, amikor már nem tudják féláron se kínálni. Megtudtam a környék néhány éttermének szemétszállítási menetrendjét, így még azelőtt el tudtam merülni a kukákba, mielőtt kiürültek volna. Igen, többször előfordult már, hogy kukáznom kellett.
A másik dolog, amit az utcán megtanultam, hogy egyesek úgy tettek, mintha nem látnának minket, mások pedig tényleg nem. Eleinte meglepett az emberség hiánya, később feldühített.
Volt néhány barátom, okos dolog volt, ha voltak ismerőseid, akik vigyáztak rád, de az egyiket letartóztatták lopásért, egy másik pedig halálra fagyott tavaly télen. Többen drogfüggők lettek. Időről időre láttam őket, be voltak tépve, eladták magukat és dílerkedtek, bármit megtettek, hogy megkapják a következő adagot. Nekem nem volt pénzem, félre kellett tennem a büszkeségemet, hogy enni tudjak, de soha nem süllyednék olyan mélyre. Két barátom maradt, Snake[1] és Einstein. Snake inkább volt testvér, mint barát. A rajta lévő inget is odaadta volna, és én is ugyanezt tettem volna. Einsteinnek a beceneve csak vicc volt, mert Einstein messze nem volt okos. De jó gyerek volt, még ha hajlamos is volt bajba keverni magát.
A vacsora felvágott volt, amit a helyi csemegeboltból dobtak ki. A Brooklyn híd alatt laktunk, a város sok hajléktalantáborának egyikében. Szereztünk egy sátrat, aminek az előző tulaja meghalt. A helyi drogbáró dílerei kint voltak, és a táborban fűvel teli tasakokat árultak. Meglepő volt a drogfüggő hajléktalanok száma, de feltételeztem, hogy néhányan inkább elszállnak, minthogy szembenézzenek a valósággal.
– El kellene lopnunk néhányat azokból a tasakokból. Az újgazdag ficsúrok mindig errefelé lógnak, hogy egy kis adagot szerezzenek. Ehetnénk valami rendes kaját, nem kukából származót – mondta Einstein, miközben szemügyre vette a dílert. Felismertem ezt a tekintetet.
– Rossz ötlet. Azok az emberek, akik Drake-től lopnak, holtan végzik. – Snake nem tévedett.
– Soha nem fogja megtudni, hogy hiányzik neki. Gyors kezeid vannak, Kace, úgy el tudnád emelni, hogy senki sem venné észre.
– Tudják, hogy mennyi van náluk, Einstein. Komolyan, verd ki a fejedből.
– Képzelj el egy steaket egyenesen a grillről, vagy egy sült krumplit vajjal.
– És milyen áron? Ha nem öl meg, akkor prosti leszel. Komolyan azt akarod, hogy egy középkorú férfi seggbe kúrjon egy steakért? – vonta Snake kérdőre, majd hozzátette: – Mert most rögtön megmondhatom, ha az lenne a választásom, hogy hímringyó vagy halál, én a halált választanám. Még azért sem adnám el magam, hogy megmentsem Kace-t, pedig ő a legjobb barátom.
– Ebben Snake-kel értek egyet.
Einstein ejtette a témát, és reméltem, hogy tényleg így van, mert a tűzzel játszott.
Felriadtam álmomból, amikor valaki hasba rúgott. Felugrottam, és láttam, hogy Snake már ébren van, és valami csávó mellett áll. A rajta lévő aranymennyiségből ítélve Drake egyik embere lehetett. Einstein feltűnően hiányzott.
– A főnök látni akar.
Nem túl finoman egy fekete terepjáróhoz kísértek minket, és hátratuszkoltak, miközben a kísérőink előreültek.
Snake rám pillantott. – Figyelembe véve az ébresztésünket, azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük, hogy a hülye fasz nem hallgatott a figyelmeztetésünkre, és végrehajtotta a tervét.
– Olyan kibaszott hülye.
– Komolyan gondoltam, amit mondtam. Nem teszem kockára a seggem érte. Kurvára úgy vágott bele, hogy tudta mit vállal.
– Ha lesz választásunk. – És ez volt az, amitől féltem. Senkinek sem fog hiányozni Snake vagy én. Nem volt senki másunk, csak egymás. Ezért vadászott Drake a hajléktalanokra, senkinek sem hiányoztak.
A kocsi megállt egy sorház előtt, bekísértek bennünket, és egy díszes tapétával és arany díszlécekkel ékesített szobába vezettek. A kibaszott szemétben turkáltam, hogy egyek, és ennek a seggfejnek kibaszott aranyak lógtak a faláról. Snake megfeszült mellettem, én pedig követtem a tekintetét, és kurvára kiakadtam. Drake kutyája porcelánból evett, jobb ételt, mint amilyet Snake-kel évek óta láttunk. Mindezt a drogok szerezték neki; és a prostitúció, a kényszer-prostitúció. Gyerekek haltak meg a drogtanyákon; az ártatlanságukat erőszakkal vették el, hogy ez a köcsög úgy élhessen, mint egy király.
Keserű tapasztalat árán tanultam meg, milyen fontos, hogy az érzéseidet elrejtsd. Ha kimutattad őket, előnyhöz juttattad az ellenfeledet. Ez a lecke ma jól jött.
Drake egy olyan kanapén ült, amely úgy tűnt, mintha selyemből készült volna. Az ujjain lévő arany megegyezett a nyakában lévő arannyal. – A barátodnak ragacsos ujjai vannak.
– Nem ő a legélesebb kés a fiókban. Biztos vagyok benne, hogy erre már rájöttél.
– Példát kell statuálni vele.
Einstein a sarokban sírt. Legszívesebben azt mondtam volna neki, hogy legyen már tökös egy kicsit. Igen, a helyzet szörnyű volt, de az ember soha nem mutatta ki az ellenségének a félelmét.
– Mit fogsz vele csinálni? – kérdezte Snake.
– Megölöm.
Einstein hangosan és hosszan nyüszített.
– És mivel ő a barátod, te majd ledolgozod az adósságát.
– Adósságot? – kérdezte Snake.
– A pénzt, amit tegnap este nem kerestem a tasakok miatt, amiket ellopott.
Kurva aprópénzért akart eladni minket. – Nem – mondtuk Snake-kel egyszerre.
Drake tekintete jéghideg volt. – Nem kérdés volt. – Jelzett az egyik mögöttünk álló fickónak. Snake-kel egyszerre mozdultunk. Kizárt, hogy harc nélkül elvigyenek minket. Négyet leterítettünk közülük, mielőtt legyőztek volna minket. Egy hajszálon múlott, hogy nem haltunk meg. Aztán kiéheztettek minket. Amikor az emberi test éhes, nagyon éhes, elkezdi felemészteni magát. A fájdalom hihetetlen volt, az elmédre is hatással volt, mert a tested haldoklott. Bármit megtettél volna, hogy enyhítsd a fájdalmat, hogy elmúljon. Drake így manipulálta az embereket, hogy érvényesítse az akaratát. És az akarata az volt, hogy Snake-et és engem eladjon bárkinek, aki megfizeti az árat.
Nem tudtam, mennyi idő telt el azóta, hogy utoljára láttam Snake-et, de rosszul voltam, amikor láttam, milyen sovány. Tudtam, hogy a saját testem sem néz ki jobban. Meglepődtem, hogy Drake hagyta, hogy egy John nevű ipse mindkettőnket megvásároljon az estére. Drake vagy nagyon bízott a hatalmában, vagy azt hitte, hogy túl gyengék vagyunk ahhoz, hogy visszavágjunk.
A férfi elvitt minket az Upper East Side-on lévő előkelő lakásába, de nem a főbejáratot használtuk. Hátulról vitt be minket. Gondolom, nem akarta, hogy a szomszédok megtudják, hogy egy kibaszott pedofil. Drake emberei követtek minket, hogy biztosak legyenek benne, hogy nem szökünk meg. Az ajtónál John jelzett nekik, és a fekete terepjáró elrobogott a sikátorban.
Beteges csillogás volt a szemében, amikor becsukta a lakása ajtaját, és bezárta. Felénk sétált, majd megkerült minket. – Kicsit sovány, de még mindig teljesen megdugható. – A távirányítóért nyúlt, és bekapcsolta a tévét. Pornó volt, de nem mainstream pornó. Egy másodpercig nézte, a keze a nadrágja elejére vándorolt. Aztán felém fordult. – Te, térdelj le – mondta, miközben kioldotta az övét, és kigombolta a nadrágját. Nem mozdultam.
– Térdre! – Kihúzta az övét. – Most.
Snake lerántotta magáról a pólóját, és a beteg fasz odakapta a fejét, a tekintetétől rosszul lettem. Snake keze a faszi farmerjához vándorolt. A férfi megfeledkezett rólam. Az öve leesett, ahogy elkezdte simogatni magát a nadrágján keresztül. Snake elfordította tőlem a férfit, hogy megragadhassam az övét. Nem haboztam, megragadtam, a nyaka köré tekertem, és erősen meghúztam. Tovább tartott, mint kellett volna. Arra gondoltam, hogy egyszerűen öntudatlanná teszem, de aztán a többiekre gondoltam, akik szenvedni fognak a keze által. Erősítettem a fogásomon. Az arca furcsa lila színűvé változott, beteges gurgulázó hangot adott ki, és összeszarta magát. Aztán meghalt. Hányni akartam, de mivel a gyomrom üres volt, inkább csak öklendezés volt.
– Fogd az övet – mondta Snake, miközben a férfi zsebébe nyúlt a tárcájáért.
Sokkot kaptam; épp most öltem meg egy embert. Nem mintha gyászoltam volna a köcsögöt, de most öltem meg egy embert. Snake megragadott az ingemnél fogva, és az ajtóhoz húzott. Mielőtt visszahúzta volna a pólóját, kinyitotta vele az ajtót, és becsukta mögöttünk.
– Jól vagy?
Csak megráztam a fejem, mert nem jöttek szavak a számra. Magára rántotta a pólóját, és rohantunk.
– Nem mehetünk vissza a hídhoz – mondta Snake, amint elhagytuk az épületet a hátsó bejáraton keresztül. – De ez egy nagy város, és mi senkik vagyunk. Elveszhetünk benne.
Néhány háztömbnyire jutottam a lakóépülettől, mielőtt kétrét görnyedtem, és addig hánytam, amíg fájt.
– Beteges faszfej volt. – Tudtam, hogy Snake próbálja igazolni, amit az imént tettem. – Megérdemelte a halált.
És részben ezért is éreztem magam rosszul, mert nem volt lelkiismeret-furdalásom, amiért megöltem. Kurvára újra megtenném.
[1] A staccato egy zenei játékmód és zenei jel. Az olasz szó jelentése szaggatottan. Olyan előadásmódot jelent, amikor a jelölt hangokat egymástól kis szünettel elválasztva játsszák.
Köszönöm szépen, ez is tetszik nagyon!😘
VálaszTörlésKöszönöm!!Jónak igérkezik!!!!
VálaszTörlésKöszönöm!
VálaszTörlésDe jó lesz ez is!!😘♥️♥️♥️
VálaszTörlés