2. fejezet

 2. fejezet

 

 

Fordította: Aiden

WILLOW

 2004

Az egyik hajó orránál álltam és belélegeztem a sós, fanyar tengeri levegőt. Ameddig a szem ellátott, csak víz volt. A horizont, ahol a víz az éggel összeért, folytonos vonalként, zavartalanul húzódott. Mintha csak mi lettünk volna az egyedüli emberek a bolygón.

Nyári szünet volt, és nagypapa úgy intézte, hogy azt egy hajón töltsem, elveszett kincsekre vadászva a tengeren. Az évek során nem apadt bennem a lelkesedés, hogy kincsekre vadásszak az óceánon. Bár volt egy rövid kitérő, közvetlenül tizenhárom éves korom után, amikor azt hittem, balerina akarok lenni. A múzeumban éppen Monet műveiből rendeztek kiállítást, a balerinák gyűjteményéből. Vettem három balettórát. Igaz, egy kicsit idős voltam ahhoz, hogy balettozni kezdjek, ráadásul két bal lábam is volt, így ez az álom gyorsan szertefoszlott.

Az egyetem már a nyakamon volt, és tengeri régészetet akartam tanulni, de nagypapa úgy gondolta, hogy bölcsebb lenne, ha előbb eltöltenék egy kis időt a vízen, hogy lássam, hogy ez az élet nekem való-e. Szerencsémre ismert egy búvárt, aki tudott ebben segíteni.

– Készen állsz, kislány? – kérdezte Harry, amikor odalépett hozzám a korlátnál.

– Egy kicsit ideges vagyok... na jó, nagyon is ideges, de alig várom.

– Idegesnek lenni okos dolog. Ez azt jelenti, hogy tudod, mire vállalkozol. Az óceán gyönyörű, de halálos is tud lenni. Ha nem lennél ideges, nem is vinnélek le.

– És hogy ment az átmenet a csapatmunkából a merülésvezetőbe? – fordultam felé.

– Könnyebben, mint vártam, de segít, hogy hihetetlen csapatom van. Ha már itt tartunk, a srác, akivel társak lettünk, nagyon jó, talán a legjobb búvár, akivel valaha dolgoztam. Tanulhatnál tőle.

– Mit szeretsz jobban? A búvárkodást vagy a merülésvezetést?

A férfi elmosolyodott.

– Ki ne szeretne főnök lenni? – kuncogott. – Imádok búvárkodni, imádom felszínre hozni a tárgyakat. Mindig is a szüleiddel kapcsolatos leletek voltak azok, amiket a legjobban szerettem.

– Miért nem csapsz nagyobb hírverést, miután találtál valamit, mint a szüleim?

– Mert én a vadászat miatt csinálom. A média érdeklődése elvonja a figyelmet a vadászatról. Különben sem vagyok nagy rajongója a reflektorfénynek.

– A szüleim oda vannak érte.

– Elég sokba került nekik, hogy eljussanak idáig, szóval ki kell hozniuk belőle a legtöbbet – felelte és szavaiban volt valami furcsa él. – Sajnálom, nem kellett volna ezt mondanom.

A keze után nyúltam.

– Elfogadtam a fontossági sorrendjüket, és azt, hogy sosem leszek a listájuk tetején. Már fel sem tűnik.

Ez nem így volt.

– Pedig ezzel mindkettejüknek illene törődnie – nézett a szemembe.

Decker Acker idősebb volt nálam. Aranyos volt, eléggé ahhoz, hogy egy kicsit megeredjen a nyelvem körülötte – szőke haj, nyurga, karcsú test és egy olyan mosoly, amely a legborúsabb napot is képes volt feldobni.

A hajó hátuljában ültünk, ő tartott nekem egy rövid továbbképzést, amiért hálás voltam, mert ez sokkal ijesztőbb dolog volt, mint az öbölben végzett merüléseim.

– Meleg van, a roncs csak harminc láb mélyen van, szóval rajtad múlik, hogy szeretnél-e búvárruhát húzni. Mielőtt azonban ezt eldöntenéd, vegyük át gyorsan a dolgokat. A palackoknál van az oxigénszabályozó, ami a tömlőhöz van csatlakoztatva, ami a pipához vezet. Légmentesen zárva kell lennie a pipáddal. Amint felkerül, érthető, hogy ijesztő lehet, és kísértésbe eshetsz, hogy túl gyorsan, túl felszínesen lélegezz. A trükk az, hogy próbálj meg a lehető legnormálisabban lélegezni. Menni fog?

– Igen.

– Szeretnél búvárruhát?

– Nem, nem kell.

– Vegyük fel a palackokat és menjünk le. Ha fel akarsz jönni, mutass felfelé.

Elmerültünk, és minél mélyebbre mentünk, annál hidegebb lett a víz; bár még mindig elég meleg volt ahhoz, hogy ne legyen szükség búvárruhára. Decker lefelé mutatott egy pontra. Ha nem tudtam volna, hogy ez egy hajó, sosem jöttem volna rá. A klipper hajóból nagyon kevés maradt épen, és ami megmaradt, azt ásványi cement borította – az a lerakódás, amely szinte mindenre rárakódik, ha hosszabb időre a tengerbe merül. Harry elmesélte a történetét; egy spanyol gályahajó volt, amely Manilából Acapulcóba tartott. Talán vihar tört ki a tengeren, és bár a legénység hősiesen küzdött, Poszeidón aznap könyörtelen volt? Vagy kalózok süllyesztették el? Decker jelzett nekem. Arra néztem, amerre mutatott, és megdermedtem. Egy cápa úszott lustán a távolban. A szívem a mellkasomban dobogott. Tudtam, hogyan kell bánni egy cápával, de tudni és csinálni két különböző dolog volt. Figyeltük az állatot, levegőt is alig mertem venni, de egy idő után elvesztette az érdeklődését, és elúszott. Decker felfelé mutatott, és mi felemelkedtünk. Amint kiértünk a vízből, kivette a szájából a levegőszabályzóját.

– Jól vagy?

– Ez egy kicsit ijesztő volt.

– Ritkán támad be egy cápa. Fontos, hogy nyugodtak maradjunk, és ne tegyünk olyan hirtelen mozdulatokat, amelyekkel felhívhatjuk magunkra a figyelmét.

– Úgy hangzik, mintha már eltöltöttél volna egy kis időt cápák közelében.

A fiú elvigyorodott.

– Harryvel együtt úsztam a nagy fehér cápákkal Fokváros partjainál.

– Na ne már. Ez elképesztően és rémisztően hangzik. Nem hiszem, hogy lenne hozzá bátorságom. Milyen volt?

– Megváltoztatta az életemet. Nem olyan vadak, mint ahogy az emberek elhitetik veled.

Éppen levettük a felszerelésünket, amikor megkérdeztem Deckert:

– Milyen szakon végeztél az egyetemen?

– Nem jártam egyetemre. Nem engedhettem meg magamnak. A pokolba is, sokáig még egy lakást sem engedhettem meg magamnak, de a búvárkodáshoz nem kell diploma. Harry bolondított bele, amikor levitt az első merülésemre. Olyan adrenalinlöketet kaptam, amit nehéz felülmúlni.

A szüleit nem említette. Vajon olyan árnyékszülők voltak, mint az enyémek? Vagy még rosszabb. Kíváncsi voltam, de a kíváncsiskodás helytelennek tűnt. Igaza volt az adrenalinlökettel kapcsolatban.

– Úgy tudom, hamarosan egyetemre mész. Mit tervezel tanulni? – kérdezte.

– A tengerészeti régészettel kapcsolatos kérdések érdekelnek leginkább, és lehet, hogy az antropológia lesz a mellékszakom.

– Jól hangzik a terv. És a merüléssel kapcsolatban milyen gondolataid vannak?

– Ugyanolyan jól érzem magam a víz alatt, mint a víz felett.

– Ilyen egy igazi búvár szíve.

– Kösz, hogy levittél.

– Bármikor. Nem minden nap merülhetek együtt hírességek lányával – mondta, majd rám kacsintott.

– Kíváncsi voltam, hogy tudod-e, kik a szüleim.

– Ebben a szakmában nehéz nem tudni – mondta, majd lepillantott rám, és kissé bizonytalanul azt kérdezte:

– Milyen érzés a Blakeley-k gyerekének lenni?

Ezt a kérdést már sokszor feltették nekem.

– Nem olyan izgi, mint amilyennek hangzik. Ritkán látom őket.

– Sajnálom, nem tudtam.

– Semmi baj. Ha valaki olyan sikereket ér el, mint ők, az néha áldozattal is jár.

– Igen, azt hiszem.

– Legközelebb majd meglátjuk, hátha ki tudunk ásni valamit, ha már ott lent vagyunk – tette a vállamra a kezét.

A mosolyom az egész arcomat betöltötte.

– Azt nagyon bírnám.

KACE

 

A pastrami kurva finom volt. Bekaptam egy újabb falatot, és ízlelgettem az ízeket a nyelvemen. Snake és én Manhattan alsó részén laktunk egy koszos, nyomornegyedbeli lakásban, amit három másik sráccal osztottunk meg. Öt év telt el azóta, hogy megöltem azt az embert, és még mindig nem éreztem bűntudatot azért, amit tettem. Elfogadtam a valóságot, hogy vannak emberek, akik számítanak, és vannak, akik nem. Senki sem vigyázott azokra, akik nem számítottak. Ezt nekünk kellett megtennünk magunkért. Vagyis ha meg kellett ölnöm egy embert, hogy megvédjem magam vagy Snake-et, hát megtettem.

Most mindketten dolgoztunk, igaz, feketén, mivel nem volt személyi igazolványunk, sem bankszámlánk. Nem fizettünk adót és nem adtunk be adóbevallást. Szellemek voltunk. Egyeseket meglepne, hány ilyen szellem él a városban. Snake egy helyi csemegeboltban szolgált ki, én pedig egy kikötőben dolgoztam, hajókat takarítottam, fedélzeteket súroltam, hányást sikáltam le a mólóról, amikor a gazdag kölykök túl keményen buliztak a szüleik jachtjain. Nem volt valami fényes, de legalább volt pénzünk arra, hogy tető legyen a fejünk felett és étel a szánkban. Egy lyukas tető és nem sok étel, de jobb volt, mint éhen halni.

Snake dolgozói kedvezményt kapott a csemegeboltban, így néha-néha megosztottunk egy-egy szendvicset.

– Kurva jó – visszhangozta Snake a gondolataimat, de ha az ember megszokta, hogy a kaja egy kukából jön, akkor ez ínyenceknek való étek. Bár mindketten csak egy-egy fél szendvicset ettünk, eltartott egy darabig, amíg elfogyasztottuk, hiszen minden egyes falatot kiélveztünk.

– Még mindig nem értem, miért pont egy csemegeboltba mentél dolgozni. Ott az a rengeteg kaja. Miért kínzod magad?

Snake felnézett a szendvicséről.

– Fegyelem és ellenőrzés. A vágy a gyengeség jele. Irányítanod kell az alantas szükségleteidet.

Nem tévedett; mégis kurvára furcsának tűntek ezek a szavak a szájából.

– Dr. Phil-t nézel?

Lebuktam.

Tűzött rám a nap, miközben kiürítettem a szemeteseket a kikötő mólójánál. Nevetés vonta magára a figyelmemet, a hang felé néztem és két csajt pillantottam meg, akik falatnyi bikinikben táncoltak a móló végén kikötött jacht fedélzetén. Egy jókora vitorlás volt, valódi szépség. Bár jelen esetben a fürdőruhájukból gyakorlatilag kilógó mellekkel rendelkező csajok sokkal szebbek voltak. A farkam megrándult, de nem volt értelme tátani ott a szám, hiszen olyan valószínűséggel jutott volna belőlük bármi is, mintha holnap vennék egy Bentley-t. Befejeztem a kukázást, és áttértem a stég takarítására, ahol a halállomások voltak. A napon rohadó halak... az elképzelhető legrosszabb szag.

 Már majdnem ebédidő volt, amikor a bácsi kijött a stégre. Az elmúlt négy hónapban minden nap ugyanabban az időben érkezett. Volt egy kis vitorlása, amivel akár esett, akár fújt, kihajózott. Mindig volt nála egy barna táska, gondolom, az ebédjével, és egy esőkabát. Kíváncsi voltam, mi lehet a története. Néztem, ahogy felvonja a vitorlát, és lecsatlakozik a dokkról, mielőtt visszamentem volna dolgozni.

Éppen a halcsapdákat takarítottam ki, amikor az öregember visszatért. Általában könnyedén behúzta a csónakját a kikötőjébe, de ma feltámadt a szél. Mivel láttam, hogy túl gyorsan közeledik befelé, odarohantam, és sikerült megakadályoznom, hogy a hajó orra a dokkba csapódjon.

– Köszönöm. Kicsit erős a szél ma, és már nem vagyok olyan fiatal, mint régen.

– Szerintem egészen elképesztő, mennyire ért a széljáráshoz és tud vitorlázni.

– Nem olyan nehéz, mint gondolod.

– Nem tűnik lehetetlennek.

– Már régóta vitorlázom – nézett fel rám, miközben bevonta és rögzítette a vitorlát. – Megtaníthatlak.

A főnököm egy nagyképű kis pöcsfej volt. Mindig a gazdagok seggét nyalta volna, akik itt kötöttek ki a jachtjaikkal. Megkerülte a szabályokat, és szemet hunyt, ha pénzt nyomtak a tenyerébe, de nem szerette, ha az alkalmazottai bratyiztak velük.

– Legalább ad valami tennivalót ennek a vénembernek. Nincs is jobb a vitorlázásnál.

Eléggé elveszettnek tűnt. Meg akartam tanulni vitorlázni. Valószínűleg soha nem fogom látni egy saját vitorlás belsejét, de meg akartam tanulni.

– Rendben, az ebédszünetemet hamarabb is kivehetem. Köszönettel elfogadom a lehetőséget. Kace vagyok.

– Seymour Travers. Reggel kezdhetünk is – pillantott az órájára, és sietősre fogta magát. – Mindjárt találkozóm van, igyekeznem kell – közölte, kimászott a hajójából, én pedig felsegítettem a mólóra. – Holnap találkozunk – köszönt el, majd lassan elsétált, barna táskáját és esőkabátját szorongatva.

– A kormányrúd csatlakozik a kormánylapáthoz, a kormányrudat előre kell tolni, hogy a hajó orrát a szélirányba fordítsa, és hátra kell húzni, ha a hajó farát akarjuk szélirányba rakni. Az árbóc gyorsan megpördül, amikor megfordítod, ezért le kell buknod, különben nyakon vág, akár le is lökhet a fedélzetről. Ne felejtsd el meglazítani a főkötelet, hogy ne égjen meg a súrlódástól. A mechanika csak egy része a dolognak. Tanulmányoznod kell a navigációs térképeket, hogy ismerd a vizet, amerre hajózol – mélység, sekélység, homokpadok –, és figyelned kell az időjárást. Egy szempillantás alatt megváltozhat, és bizonyos körülmények halálosak is lehetnek.

– Mióta vitorlázik?

Az arckifejezése megváltozott, ahogy szomorúság szállta meg.

–Tizenévesen kezdtem, hogy lenyűgözzek egy lányt. Olyan volt, mintha a ménkű csapott volna belém, amikor először megláttam. Coney Islanden jártunk, ő pedig a barátaival volt. A többieket észre sem vettem, csak őt. Szőke haja aranylóan csillogott a napon, és sárga ruhát viselt, boglárkaszínű sárgát. A szél az arcába fújta a haját, és ahogy kisimította az arcából, megbabonázott – mesélte az öreg, egy pillanatra belemerült az emlékeibe, mikor gondolatban visszatért arra a napra.

– Vitorlás hajókázást kínáltak a part mentén. A barátai nem akartak vele menni, ezért felajánlottam, hogy elkísérem. Még csak nem is habozott. Megfogta a kezem, és elment egy körre egy vadidegennel. Attól a pillanattól kezdve elválaszthatatlanok voltunk – folytatta, majd rájött, hogy nincs egyedül, hogy az emlékek útján való utazása valakinek a társaságában zajlik. – Találkozóm van. Holnap ugyanitt. Szereted a szardíniát?

– Még sosem ettem.

Az öreg bólintott.

– Maureen szendvicset készít pirított fehér kenyérből, szardíniából és mustárból. Azelőtt sosem ettem ilyet; ez volt a kedvence, most pedig a megszállottja vagyok. Holnap hozok neked egy szendvicset – mondta. Ott álltam a mólón, és néztem, ahogy a barna táskáját és az esőkabátját szorongatva elsétál.

– Ez az, húzd be a kötelet, és dőlj hátra.

Ez kurvára hihetetlen volt. Én vezettem a hajóját, vágtam a vízen keresztül, befogva a szél erejét. Két hónap telt el, és úgy vitorláztam, mintha erre születtem volna.

– Őstehetség vagy.

– Ez elképesztő.

– Igen, az.

Már megszokássá vált, hogy a vitorlázás után együtt ebédeltünk. Nem nagyon voltam elájulva a szendvicstől, de megettem, mert az ételt soha nem szabad elpazarolni, és a felesége vette a fáradságot, hogy készítsen nekem is egyet. Az öregúr közben az életéről mesélt. Megjárta a második világháborút, és házaló kereskedőként is dolgozott. A felesége többször is elvetélt, így soha nem lett családjuk, de ott voltak ők ketten egymásnak. Megosztotta velem felesége kertészkedés és főzés iránti szeretetét. Soha nem találkoztam még hozzá hasonlóval. Annyira boldog volt a maga kis világában, mindent, amire szüksége volt, és amire vágyott, megtalált a feleségében. Hihetetlen, hogy ennyire teljes legyen valaki élete ilyen kevéstől. Volt, hogy nehézségekbe ütközött, mégis ment tovább, megtalálta a jót a rosszban; mindeközben a nő kezét fogta, akit szeretett. Milyen érzés lehetett ez? Egy másik emberhez olyan tökéletesen kapcsolódni, hogy az életed és az ő sorsa visszavonhatatlanul egymásnak rendeltetett?

Meséltem neki az életemről. Leginkább szörnyű részleteket belőle. Könnyes volt a szeme.

– Sok randa dolog van a világon. Tragikus, hogy ilyen fiatalon ennyit kellett látnod belőle, de próbáld meg nem feladni az emberekbe vetett hitet. Néha tényleg meg tudnak lepni, betöltenek egy olyan űrt, amiről nem is tudtad, hogy létezik – tanácsolta, aztán az órájára nézett. – Találkozóm van – közölte, majd rám pillantott. – Velem tartasz?

Dolgom lett volna, de két hónap óta ez volt az első alkalom, hogy felajánlotta, és olyan rohadt kíváncsi voltam, hova jár minden nap. – Persze.

Felléptünk a mólóra, majd kisétáltunk a kikötőből. Nem szólt egy szót sem, látszólag gondolataiba merülve mentünk végig az utcán. Egy kis templomhoz értünk, amely mögött temető bújt meg. Egy olyan sírkőhöz lépett, amely felett az idő még nem járt el, a nemrég kihajtott fű élénkzöld hajtásai takaróként borították a kis sírhalmot. Kinyitotta barna táskáját, és egy kis csokor boglárkát vett elő, és a tegnap elhelyezett csokor helyére tette. Azt hittem, a felesége még él, de nagyjából akkor halhatott meg, amikor ő is elkezdett naponta megjelenni a kikötőben.

Maureen Travers,

1920. augusztus 13.

2004. március 28.

Szerető feleség és barát

 – Hatvanhat évig voltunk együtt. Hatvanhat évig minden nap az ő arcára ébredtem, láttam őt az asztal túloldalán, és fogtam a kezét. Az emberek nem értékelik az olyan egyszerű dolog szépségét, mint valakinek a kezét fogni... a kapcsolatot, még akkor is, ha ott van melletted, az igényt, hogy kinyújtsd a kezed, hogy megérintsd, hogy kapcsolódj vele. És amikor együtt vagy valakivel, mint én Maureennel, akkor érzed a változásokat abban a kézben. A fiatalság rugalmas bőrét, a mindennapok bőrkeményedéseit, hogy aztán a kor előrehaladtával a törékenységét. Én fogtam a kezét akkor is, amikor a jó Isten hazavitte – sóhajtotta megtörten. – Hiányzik, hogy fogjam a kezét.

Felém fordult.

– Láttál már sok csúf dolgot az életben, de van szépség is, és ha valaha is találsz valakit, akitől összeszorul a gyomrod és izzad a tenyered, valakit, aki miatt minden más csak úgy elhalványul a létezésben, fogd meg a kezét, fiam. Ígérem, nem fogod megbánni, hogy megtetted.

Visszafordult a neje sírja felé.

– Én még üldögélek itt egy darabig.

Otthagytam őt a komor temetőben, ahonnan csak a fényesség áradt a boglárkákból, amelyek arra a ruhára emlékeztették, amelyet a felesége viselt azon a napon, amikor megismerte.

Másnap vártam rá, de nem jött. Sem utána, sem az azt követő napon nem jött. Egy héttel később a főnököm behívott az irodájába.

– Az öreg Travers meghalt, és valamiért rád hagyta a vitorlását. A kikötési díjat is ő állja, amíg megtartod.

Soha életemben nem sírtam, de annyira közel jártam hozzá, mint még soha, amikor meghallottam, hogy meghalt. Alig ismertem őt, mégis úgy éreztem, mintha egy kedves barátomat veszítettem volna el. Ő volt az első ember, aki megmutatta nekem a szeretet fogalmát. Megmutatta nekem, hogy az életnek nem csak a túlélésről kell szólnia, és hogy az emberek nem mindig akarnak valamit tőled, de valójában többet hagyhatnak neked, mint ami nélkülük volt. Még akkor is, ha ez a valami csak egy öregember emléke volt, aki boglárkákat hagyott szeretett felesége sírján.

A főnököm néhány nappal azután megkeresett, hogy értesültem Mr. Travers halálhíréről. Furcsa volt. Elment, éreztem a hiányát, és az élet mégis ment tovább.

– Akarsz egy kis plusz pénzt keresni?

– Mindig.

– Vitorlás a móló végén. A tulaj keres valakit, aki segít a rakodásban. Holnap reggel nyolcra legyél a kikötőben. Emerson a fickó neve.

Másnap reggel nyolckor már a dokkoknál voltam. Egy nagyon puccos öltönybe öltözött férfi közeledett felém. Tudtam, hogy Emerson az, mert úgy mozgott, mintha az övé lenne a hely.

– Te bizonyára Kace vagy.

– Igen.

– Hosszú tengeri útra indulunk, így a következő hétre ma hozzák ide az ellátmányt. Szükségem van valakire, aki itt van, aki átveszi az árut és felpakolja a hajóra. Van mobilod?

– Nincs.

– Szerzek neked egyet. Az emberem majd megmutatja, hová kell pakolni a cuccot.

– Rendben.

A zsebébe dugta a kezét.

– Nem akarod tudni, mennyit fizetek?

– Bármilyen összeg jól jön, szóval amennyit gondolsz.

Egy percig csak bámult rám, aztán azt mondta:

– Egy ezres a hétre. Megfelel?

Ezer dollár. Szent szar. Ez komolyan gondolta?

– Ez nagyon nagylelkű ajánlat.

A férfi csak legyintett.

– A nevem Emerson.

Egy férfi közeledett; egy nagydarab öltönyös fickó.

– Ő itt Gary. Ő majd megmutatja az ellátó helyiségeket. Gary, szereznünk kell Kace-nek egy mobiltelefont, és meg kell adnunk a beszállítók számát. És fizessük ki előre. Jól fog jönni neki –kacsintott rám Emerson. – Isten hozott a csapatban – mondta, aztán eltűnt a jacht belsejében.

Szent szar, ezer dollár. Snake és én ma este jól fogunk lakni.

Fogalmam sem volt róla, hová készül Emerson, de rengeteg cuccot rendelt. A következő héten mindenféle dolgot pakoltam fel a hajójára. Éppen befejeztem a konzervek feltöltését, amikor Emerson rám talált.

– Értesz a navigációs térképhez?

– Nem.

– Vitorláztál már valaha?

– Igen, csak nemrég tanultam meg.

– Ha hajózol, tudnod kell térképet olvasni. Ha most van egy kis időd, szívesen megmutatom... mint egyik tengerész a másiknak.

Az ajánlata meglepett. A gyanakvóbb felem azon tűnődött, hogy hátsó szándéka van-e, de nem éreztem, hogy kéjelegni akarna velem.

– Mielőtt elutasítanál, imádok vitorlázni, de a legtöbb barátom nem lelkesedik érte. Jó lesz olyasvalakivel megbeszélni, aki érti.

 Mr. Travers azt mondta, hogy meg kell tanulnom térképeket olvasni. A vitorlázás csak egy része. Ajándék lónak ne nézd a fogát. – Igen, szívesen megtanulom.

Már rég befejeztem az útikészlet felpakolását, de még mindig minden nap meglátogattam a hajót, mert Emerson folytatni akarta a térképekről és a navigációról szóló kiképzésemet. Tényleg szerette a vitorlázást; a lelkesedését nehéz volt leplezni. Éppen az útja térképének elkészítésén dolgoztunk. Úgy gondolta, hogy többet tanulnék egy tényleges, folyamatban lévő munkából. Már néhány órája azon ügyködtünk. Vártam Snake-et, aki már úton volt, hogy vacsorázzunk.

– Éhes vagyok. Együnk valamit – ajánlotta Emerson, miközben az asztalra ejtette a ceruzáját és kinyújtózkodott.

– A barátom épp idefelé tart.

– Mehetünk mindannyian. Nekem steakhez lenne kedvem. Az a kedvencem – közölte, majd egy percig csak bámult rám. –Tiszteletben tartom, ha esetleg el akarod utasítani az ajánlatomat, de tudnod kell, hogy ez nem jótékonyság. Az elmúlt héten segítettél nekem, a legkevesebb, amit tehetek, hogy megetetlek.

Tényleg azt hittem, hogy ez jótékonyság, de igaza volt. Miután az egész hetet a kikötőben töltöttem, ráadásul néhány órát még rá is húztam a tanulás miatt. Úgy éreztem, hogy ez egy tisztességes csere, de egy steak vacsorát... azt nehéz volt visszautasítani.

– Köszönettel elfogadom.

Az étterem elegáns volt, de ami a leginkább feltűnt, az az volt, hogy mennyire kedvelték Emersont. Az emberek név szerint üdvözölték, megálltak az asztalánál, hogy köszönjenek neki. Olyan ember volt, aki nem csak jó embernek tűnt, hanem közkedveltnek is.

Snake folyton rám pillantgatott, miközben az ételeket elénk tették. Emerson megkérdezte, hogy választhat-e nekünk, mert ő tudja, hogy melyik ételek a legjobbak. Rákpogácsák... kibaszottul finomak. És a steak, csak a steaken tudnék élni. Esküszöm, annyit ettem, hogy nem voltam biztos benne, hogy képes leszek felállni az asztaltól.

– Na, mit gondolsz?

– Hát ez elképesztő finom volt.

– Igen, nagyon jó volt. Köszi, haver – hálálkodott Snake.

– Mivel foglalkozol, Snake?

 – Asztalokat takarítok egy csemegeboltban.

– És boldog vagy, hogy ez a munkád?

– Nem, de a lakbért kifutja belőle.

Emerson hátradőlt a székében.

– Nem fogok hazudni. Nem véletlenül választottalak ki téged a pluszmunkára, Kace. Figyeltelek téged és a munkamorálodat, és nagyon szeretnék neked munkát ajánlani – terítette ki a lapjait, majd Snake-re nézett. – Mindkettőtöknek.

A munka gondolata, ami nem hányás és halbelsőségek takarításából áll, baromira jól hangzott. És mivel elutazni készült, gyanítottam, hogy a meló a legénységi szolgálat volt. Határozottan érdekelt a dolog.

– Miféle munkáról lenne szó?

– Mi lenne, ha adnál egy hetet, hogy megmutassam neked a világomat, aztán visszatérnénk erre.

Snake-re pillantottam, és tudtam, hogy ő is arra gondol, amire én. Az ő világába a steak is beletartozott. Igen, akár adhatnánk is egy esélyt az ő világának.

– Rendben.

Emerson megmutatta nekünk, hogy mire számíthatunk; új ruhák, fodrász, ötcsillagos éttermek. Elvegyültünk a világában. És a nők. Kifinomult, gyönyörű nők. Amikor az egyik először az ágyába vitt, meglepett, hogy mennyire agresszív, de tudta, mit akar, és nem félt kérni.

Emerson szinte minden este partikat rendezett. Az árbócokon fények csüngtek, a fedélzet tele volt emberekkel. Étellel és itallal. Elképesztő volt.

Az egyik partin Snake két nőt is a karján hordott. Nem tartott sokáig, mire szobára vitte őket, amit mi kaptunk. Az egyik egy kis szőke volt, aki egész este engem bámult. A nadrágom elejét fixírozta állandóan, ami miatt nehéz volt visszafognom magam. Az volt az egyik legjobb dolog ezekben a bulikban, hogy a nők készségesek voltak... Több mint készségesek. Odaléptem hozzá, és ő az ajkába harapott. Elsétáltam mellette, és tudtam, hogy követni fog. Snake elfoglalta a szobát, így levezettem őt a raktárba, ahová az utazáshoz szükséges készleteket pakoltam. Amint az ajtó becsukódott a hátam mögött, lehúzta a ruhája cipzárját. A mellei szabadon ágaskodtak felém. Kilépett a ruhájából, és anyaszült meztelenül állt előttem. A szemem fürtös háromszögére vándorolt, természetes szőke volt. Ráült az ellátmányt tartalmazó dobozokra, és széttárta a lábait. Nedves volt. Soha nem volt még ilyen erősen beindulva egy nő rám, és annyira állt a farkam, hogy szinte már fájt. Nem is húztam az időt, elővettem és feltekertem rá az óvszert, aztán elé léptem. Felemeltem, ujjaim a combjába fúródtak, és beledöftem. A szám a mellére tapadt, miközben a farkam keményen és gyorsan belesiklott. Lábait a derekam köré kulcsolta, és a hajamat markolta, miközben a csípőjét hozzám dörzsölte. Percek alatt vége volt.

– Köszönöm, szépfiú.

Félúton volt az ajtó felé visszahúzta a ruháját, miközben a farkam még mindig rángatózott az orgazmustól. Adott egy csókot, aztán eltűnt. Ugyanúgy szerettem a gyors dugást, mint bárki más, de ő órákon át húzott a szemével, és így legyen vége? Követtem őt kifelé, de útba ejtettem a fürdőszobát, hogy kidobjam az óvszert. Elhaladtam egy szoba mellett, amin az ajtó résnyire nyitva volt. Egy nő hanyatt feküdt egy asztalon, Emerson pedig a combjai között volt. A férfi kezét a nő szájára szorította, a nő lába pedig a férfi dereka köré tekeredett. Nem tűnt erőszaknak. Felismertem a nőt. Emerson korábban bemutatott minket egymásnak. A csaj neki dolgozott. Azt hittem, hogy a legtöbb helyen tilos az alkalmazottakkal való hetyegés.

Emerson odanézett, meglátott engem, és elmosolyodott, miközben a csípője gyorsabban mozgott. A francba! Nincs is jobb, mint amikor kukkoláson kapják az embert. Elfordultam, hogy távozzak, amikor megszólított:

– Akarsz egy menetet?

Azt hittem, nem hallottam jól.

– Édes, feszes – nyögte, keményen magára húzta, és az arca eltorzult a gyönyörtől.

– Vedd le a ruhád, Emily. Lassan.

Megfordultam és le akartam lépni, hiszen mi a faszt keresek én itt?

– Maradj.

Ahogy ezt kimondta, egy pillanatra lefagytam. Emily felállt, és lassan levette a blúzát. A kezei felfelé vándoroltak a hasán a melleihez, nyögdécselt, amikor masszírozni kezdte őket.

– Vedd le a melltartódat, és nyúlj magadhoz – parancsolta a lánynak, miközben Emerson simogatta magát, és Emily engedelmeskedett.

Elindultam, mert bármi is történt abban a szobában, nem voltam rá kíváncsi. Emerson utánam szólt, amikor már félúton tartottam a folyosón. Volt egy olyan sanda gyanúm, hogy pontosan tudom, milyen munkát kínál, és felfordult tőle a gyomrom.

– Tudom, hogy az én világom más, mint amiben te felnőttél, de te is része lehetsz ennek a világnak. Tetszik a világom, ugye, Kace?

– Azt hittem, de már nem vagyok erről meggyőződve.

– Miért, emiatt? – mutatott a háta mögé, ahol Emily valószínűleg még mindig ujjazta magát, csak mert a főnöke azt mondta neki.

– Emilyt nagyon jól megfizetem, és szeret baszni.

– Mi az a munka, amit felajánlottál?

– Egyfajta kísérő.

– Szóval, mint Emily. Valaki megmondja, mit csináljak, én pedig engedelmeskedem.

– Jól érzi magát, van egy szép bérelt lakása és puccos ruhákban villog cserébe. Nem panaszkodik. Gazdag nők és férfiak veszik körül, akik elárasztják a figyelemmel. Mi a baj ezzel?

– Nem érdekel a dolog.

Ez meglepte a férfit. Félrebillentette a fejét.

– Ugye nem gondoltad komolyan, hogy azért etetlek, öltöztetlek, vezetlek be a köreimbe, mert csupaszív ember vagyok?

Pedig eddig azt hittem. Én bolond. Azt hittem, olyan, mint Mr. Travers, jó ember, de Emerson semmivel sem volt jobb, mint Drake.

– Azért neveztem el a hajómat A Mennynek, mert a dolgoknak van egy bizonyos rendje. Én hoztalak a fedélzetre, még kedveskedtem is neked, de ne keverd össze a jótékonyságot a hovatartozással. Időt és pénzt fektettem beléd, mert úgy gondoltam, hogy idővel megtérül. Senki voltál, egy senki, egy semmi, egészen addig, amíg fel nem emeltelek. Visszamehetsz oda, ahonnan indultál vagy dolgozhatsz nekem, és fényűző életet élhetsz.

Ha nem találkoztam volna Seymour Traversszel, ha nem ismerem a történetet, hogy egy férfi beleszeret egy boglárkaszín ruhát viselő nőbe, elfogadtam volna Emerson ajánlatát. Ha elég magányos és elkeseredett lettem volna, talán eladtam volna a büszkeségemet és a tisztességemet, de én nem akartam ezt. Az élet lehetett volna több is, de ha igent mondok, az életem soha nem lesz más, mint hogy a fizetett szajhája legyek.

Felértünk a fedélzetre, ahol Snake már várt.

– Visszautasítod a melót? – mondta meglepetten.

– Vissza.

– Természetesen a te döntésed, de úgy vélem, hibát követsz el. Sok sikert hozzá, hogy újra egy senki legyél – mondta Emerson, majd sarkon fordult, és visszasétált a vendégeihez.

– Mi a fasz volt ez? – vont felelősségre Snake, amikor leszálltunk a hajóról, és elindultunk lefelé a mólón.

– Ő egy strici, épp olyan, mint Drake, csak sokkal puccosabb.

 – Azt akarta, hogy...

– Azt.

– Hát, bassza meg. Túl szép volt, hogy igaz legyen.

És ez volt az igazság. Mr. Travers ritkaság volt, mert a legtöbb ember nem adott anélkül, hogy ne várt volna valamit cserébe. Mindennek ára volt.