7. fejezet

 

7. fejezet

Fordította: Shyra

WILLOW

Vacsorázni készültem Zoéval. Stílszerűen ettünk ma este. A tévé be volt kapcsolva, és a hat órás hírek ismétlése ment. A kis képernyőn a szüleimet mutatták. Fájt, hogy nem hívtak fel, hogy elmondják, megtalálták a Király tükrét. Hogy én is akkor értesültem róla, amikor mindenki más. Azért sem hívtak fel, hogy gratuláljanak nekem, hogy megtaláltam a Les Deux Cadeaux-t. Még ennyi év után is többet vártam tőlük. Túl kellett lépnem ezen, mert sosem lesznek olyanok, amilyennek én akartam őket.

"A kincskereső duó, a Blakeley-k, ismét megcsinálták. Mögöttem egy sír romjai állnak, amely a legendás Santiago kalózé volt; azt mondják, ő volt az a kalóz, aki tanítványául fogadta a fiatal Feketeszakállt. Ő nem volt annyira mesébe illő, a története nem mítosz vagy monda, és a sírjában rejtőzött a titok, hogy hol volt elrejtve Feketeszakáll titokzatos kincse. Bármilyen hihetetlen, Blakeleyék megtalálták Feketeszakáll kincsét. A Király tükre IV. Fülöp spanyol király koronázási ajándéka volt, amely halála után eltűnt. Sokan azt hitték, hogy a tükör is monda, de ez a tudósító a saját szemével látta. A több évtizedes keresés és számos tragédia miatt a régiségkutatók közül néhányan azt hitték, hogy a kincs el van átkozva. Vagy talán az átok a Blakeley-ket sújtja. Úgy tűnik, baj és veszély követi őket. Nem kevés vadászatuk során történtek balesetek, de Indiana Jones kalandjai sem voltak komplikációktól mentesek. Nemcsak Nathan és Miriam szolgáltatnak híreket. A lányuk, Willow Blakeley nemrég tagja volt annak a csapatnak, amely a Les Deux Cadeaux-t hozta fel, mely a pletykák szerint, az amerikai gyarmatok ajándéka volt György királynak a függetlenségi háború után. Talán egyszer majd együtt is fognak dolgozni. Én a magam részéről alig várom, hogy lássam, mit fedeznek fel."

– Vénlányként fogok meghalni. És amilyen szerencsém van, a macskáim megesznek. Talán tiszteletből lehajtják majd a fejüket, mielőtt éles kis fogaikkal elkezdenék tépni a húsomat.

Zoe meghívott vacsorára az üdülőhely egyik elegánsabb éttermébe, amelynek hihetetlenül hosszú volt a várólistája. A hely igazán elegáns volt. Egy csendes sarokban foglaltunk helyet, egy kőkandalló mellett. Mindenhol elegáns emberek ültek, a csendes hangfoszlányok, az evőeszközök halk csörrenése a porcelánhoz. Friss vágott virágok vázái díszítették az asztalokat, a világítás visszafogott volt, a konyhából pedig hihetetlen illatok áradtak. Már a nyitás óta szemeztünk a hellyel, de a képzelgéseivel elvette az étvágyamat. – Nincsenek macskáid.

– De ha lenne.

– Régóta várunk már arra, hogy itt lehessünk, kérlek, ne rontsd el ezt azzal, hogy gusztustalan vizuális képeket vetítesz a fejembe.

– Rendben. – Körülnézett az étteremben. – Mondd, hogy fantasztikus vagyok, amiért ingyen vacsorát szereztem nekünk ebben a lebujban.

– Hogy csináltad?

– Nekem volt a legmagasabb ügyfélszolgálati értékelésem ebben a hónapban.

– Gratulálok. Ez fantasztikus.

– Fantasztikus vagyok. – A szemeimbe nézett. – Ha már a fantasztikusról beszélünk, a hírekben megemlítettek téged.

– Tudom. Láttam.

– Nem hiszem el, hogy a szüleid megtalálták Feketeszakáll kincsét.

– Elég hihetetlen, nem igaz?

– Te pedig a nyomdokaikba lépsz. – Összehúzta a szemét. – Mi ez a tekintet?

A szexi idegenre gondoltam. – Volt egy fickó.

– Micsoda? Ki?

– Nem tudtam meg a nevét. A kocsija lerobbant a rejtekhelyem előtt.

Hunyorított. – Nem hiszem, hogy valaha láttam még így csillogni a szemed, kivéve, ha a kalózodról beszélsz. – Meséltem Zoénak Kace-ről. Nem azonnal, nem akartam, hogy ribancnak tartson, de most már mindent tudott.

– Elég lenyűgöző volt.

– Nem mondod?!

– Randiztam már néhány férfival, mióta itt élek, de még sosem éreztem azt az azonnali vonzalmat... a vágy átütő erejét. Kace-nél éreztem.

– És most megint érezted.

– Igen.

– Miért baj ez?

– Ez hülyeség.

– Ez az, ahogy érzel. Ez nem hülyeség.

– Gyerekkorom óta mindig azt hittem, hogy van egy ember, akit nekem teremtettek. Tudom, hogy ez nem egy populáris vélemény, de számomra...

– És te azt hitted, hogy Kace az a férfi, és most itt jön a második számú szexi idegen, és te megkérdőjelezed azt a hitedet, amihez egész életedben ragaszkodtál.

– Pontosan.

– Vannak rosszabb meggyőződések is, amiket érdemes lenne meghazudtolni.

– Tudom.

– És hogy néz ki ez a férfi?

– Magas, sötét haj, szürke szemek.

Zoe állkapcsa valósággal leesett. – És lazán elegánsan öltözködik?

– Igen. Honnan tudtad?

– Szexi354. Szent szar, beszéltél vele?

– Szexi354?

– Ez a szobaszáma. Ó, ember, legszívesebben lyukat fúrnék a fürdőszobája falába, és nézném, ahogy zuhanyozik. – Előrehajolt. – Gondolod, hogy a zuhany alatt veri ki a farkát? Nincs szexibb, mint egy dögös férfi, aki a zuhany alatt veri ki.

– Mikor láttál már valaha is dögös pasit a zuhanyzóban maszturbálni?

– A könyveimnek és nekem elképesztő fantáziám van. Ha olyan testem lenne, mint neki, állandóan tapogatnám magam.

– Nevetséges vagy. – Aztán igyekeztem témát váltani, mert láttam azt a csillogást a szemében. Még egy másodperc, és máris levadászta volna Szexi354-et, hogy megkérdezze, kiverte-e a zuhany alatt. – Nagyon tetszik a hajad így. – És tényleg. Ma este vörösesbarna volt, és hátrafésülte az arcából.

Annyira lány tudott lenni. A keze felemelkedett, és végigsimított a barna fürtjein. – Tényleg?

– Igen. Ez az eddigi legjobb frizurád.

A mosolya az egész arcát betöltötte, miközben a figyelmét az étlapra irányította. – Túl sok mindenből lehet választani.

Az elterelésem bevált, de ez volt Zoe. A figyelmessége nem volt valami fényes.

Becsuktam az étlapomat. – Én a filé mignont[1] választom.

– Jó, nem tudtam dönteni eközött és a homár között. Én a homárt kérem, és megoszthatjuk.

– Meg is vagyunk, kész.

A főpincér belépett az étterembe, és közvetlenül mögötte egy magas úriember jelent meg, akinek a legszexibb járása volt. Csak amikor közelebb értek, ismertem fel. – Szent szar.

– Mi van? Van valami a fogaim között? – kérdezte Zoe, miközben a szája elé tartotta a kezét.

– Tudnál laza lenni? – kérdeztem, még akkor is, ha tudtam a választ.

Úgy nézett rám, mintha azt mondaná, hogy "miről beszélsz, én az vagyok". – Legyek laza? Kicsim, én lazának születtem.

– De komolyan, nincs sikoltozás, nincs fel-le ugrálás, és semmilyen körülmények között nem támadhatod le.

– Miről beszélsz?

– Szexi354 három asztallal arrébb ül tőlünk.

– Szent szar! – sikoltotta, elég hangosan ahhoz, hogy a tőlünk közvetlenül jobbra lévő asztal is hallja. Bocsánatkérően elmosolyodtam, mielőtt ráhunyorítottam Zoéra.

– Ez nem volt laza.

– Reflex. Tényleg ő az?

– Igen.

– És kivel van?

– Senkivel. Egyedül van.

– Meg kellene hívnunk, hogy csatlakozzon hozzánk.

– Nem.

– Miért?

– Zoe, nem.

– Akkor cseréljünk helyet, hogy megnézhessem őt.

– Nem.

– Megnehezíted a helyzetet.

– Már itt ülök, feltűnést keltene, ha most felállnánk és cserélnénk. Menj ki a mosdóba, akkor elmész mellette.

– Ó, jó ötlet.

– De légy laza.

– Tudok laza lenni.

Nem volt laza. Fél méterre sem volt az asztaltól, amikor megbotlott a saját lábában, és majdnem arccal beleesett egy tányér csirke marsalába. Egy arra járó pincér mentette meg. Nem láttam az arcát, de tudtam, hogy olyan vörös volt, mint a rák. Szexi354 fel sem nézett a telefonjából, teljesen lemaradt a műsorról. Aztán elsétált mellette, megfordult, és kéjes mozdulatokat tett. Kicsit lejjebb süllyedtem a székemben, miközben felemeltem a menüt, hogy elrejtsem az arcomat. Tényleg nem lenne szabadna kiengedni a nyilvánosság elé.

– Hozhatok önnek egy italt először?

Furcsa volt, hogy egy ilyen előkelő étteremben a felszolgáló akkor jön az asztalhoz, amikor még nem volt jelen az összes vendég. Annyira zavarban voltam, hogy nem tudtam a szemébe nézni, ezért az étlapba beszéltem. – Éppen a barátomra várok.

Furcsa hangot adott ki, melyre vonakodva ráemeltem a tekintetem. Kényelmetlenül érezte magát. – A barátja jelenleg egy másik vendéggel ül együtt.

Ezért jött ide. Aztán a szavait is felfogtam. Egy másik vendég... nem tenné. Kikukkantottam az étlap mögül, és ott ült a volt legjobb barátnőm Szexi354-gyel szemben. És a kenyerét ette.

– Mi a... – Vetettem egy pillantást a pincérre. – Hogy lehet ez a viselkedés laza?

A pincér túl udvarias vagy túl profi volt ahhoz, hogy válaszoljon, csak állt csendben és várta, hogy leadjam az italrendelésemet.

– Egy idegen asztalánál ül, és eszik a kenyerét. Alulmúlta önmagát.

Átnéztem a mellettem ülő párra, akik udvariasan próbáltak nem tudomást venni az itt zajló zűrzavarról, de nehéz volt. – És azt hiszi, hogy megjátssza a lazát.

A férfi kuncogott; a nő túlságosan el volt foglalva azzal, hogy a Manhattanjét kortyolgassa.

Visszafordultam a pincérhez. – Martini, tisztán, egy olajbogyóval. Legyen két martini.

– Egyet önnek és egyet a barátjának?

– Nem, mindkettő az enyém. Ő magára maradt.

Megeresztett egy félmosolyt. – Nagyon jó.

Amikor ismét odapillantottam, egy szürke szempárral találtam magam szembe, engem nézett. Reflexből visszabújtam az étlap mögé és még mélyebbre süllyedtem. Egy-két perccel később Zoe visszatért.

– Szent szar, de dögös.

Az étlapom nagyobb erővel csapódott le a tányéromra, mint ahogyan azt terveztem. – Soha többé nem viszlek el olyan étterembe, ahol nem kell előke. Nem hiszem el, hogy csak úgy leültél hozzá. – Közelebb hajoltam hozzá. – A kenyerét etted.

– Nem ette meg. Az is finom volt. – Lesütötte a szemét, mielőtt felnézett volna, hogy a pincérünket keresse. – Hol van a kenyerünk?

– Miről beszéltetek?

– Nem mondott semmit, de én leginkább rólad beszéltem.

A rikácsolása az egész étteremben hallatszódott. Lehajtottam a fejem, az arcom lángolt, ahogy a barátomra néztem, akit meg fogok ölni, amint elhagyjuk az épületet. – Rólam beszéltél?

– Közös pont. Meséltem neki a titkos megszállottságodról a Hanson fivérekkel kapcsolatban.

Erős volt a késztetés, hogy beverjem a fejem az asztalba. – Megadtad neki a méreteimet és a cipőméretemet?

– Nem, kellett volna?

– Kérlek, mondd, hogy csak viccelsz.

– Nem árultam el semmi túl kínosat, és őszintén szólva azt hiszem, hogy az arckifejezése kissé megváltozott néhány történetnél. Merem állítani, hogy belülről mosolygott.

– Akkora bajkeverő vagy.

A pincérünk visszatért az italaimmal, voltam olyan kegyes, hogy megosztottam egyet Zoéval. Leadtuk a vacsorarendelésünket, és mielőtt a pincér távozott volna, megállítottam.

– Legyen szíves, őszinte bocsánatkérésemmel egy pohárral vinni az úrnak abból, amit iszik.

– Ahogy óhajtja.

Megérkezett a kenyerünk, Zoénak igaza volt, nagyon finom volt. Amikor a pincér letette a poharat Szexi354 elé, a tekintetem egy pillanatra összekapcsolódott az övével. Láttam a felismerést és az enyhe mosolyt az ajkán, mielőtt visszatért a telefonjához. Erre a férfira ki kell tenni a "Vigyázat" táblát, de ha megvillantaná ezt a mosolyát, tuti teljesen figyelmen kívül hagynám.

Másnap délután, miután egy csoportot elvittem egy búvárkodásra, visszatértem az üdülőhelyre. Össze voltam zavarodva, a tegnap estére és Szexi354-re gondoltam. Sokkal jobban lefoglalta a gondolataimat, mint kellett volna, de a férfi egy szóval kifejezve lenyűgöző volt.

Automatikusan végeztem a feladataimat, beleértve annak ellenőrzését, hogy minden vendég visszaadta-e a felszerelését, mert ha ezt a lépést elfelejtem, az a gyanútlan turistáknak egy jókora számlát jelenthet a tartózkodásuk végén.

Megcsörrent a telefonom. A kijelzőre pillantva nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak. Decker.

– Szia, idegen – mondtam üdvözlésképpen.

– Neked is szia.

– Hogy mennek a dolgok?

– Lassan haladunk. Kíváncsi vagyok, hogy valaki nem előzött-e már meg minket.

Ez volt a legrosszabb. Minden idő, pénz és munka csak azért, hogy a roncsot már kifosztva találjuk. Rengeteg pénzbe került a roncsok felkutatása, egy csapat és az összes felszerelés koordinálása. Szóval, ha már nincs meg... – Az szívás.

– Igen, a hajó nagy részét átkutattuk, és eddig nincs rejtett rekesz vagy aranyrúd. Még mindig hatalmas roncs. Készítettem képeket. Elküldtem neked.

– Köszi. Megnézem őket.

– Hogy van Zoe? Milyen őrültségeket csinált, mióta nem vagyok itthon?

– A múltkor Frodóval randizott.

Egy-két pillanatnyi szünetet tartott: – A Gyűrűk Urából?

– Azt állítja, hogy pont úgy nézett ki, mint ő.

Decker felnevetett. – Az a nő őrült.

Valaki megszólította Deckert, mielőtt újra beszélni kezdett. –Mennem kell. Lemegyünk újra.

– Jó szórakozást. Remélem, megtaláljátok.

Éppen bontottam a vonalat, amikor egy mély hang szólalt meg a hátam mögül.

– Vagy kurvára szerencsém van, vagy itt dolgozol.

Megfordultam, és Szexi354-et láttam meg. Farmert és pólót viselt. Lassan végigsiklott a tekintetem a testén. Ahogy a felső pamut feszült izmos mellkasán és karjain, és ahogy a farmer a combjait ölelte, a testem több pontján is megelevenedett.

Amikor a tekintetem végül elérte az arcát, rám mosolygott. És miért is ne. Épp az imént bámultam őt nyíltan.

– Én viszem a kicsiket búvárkodni – mondtam kapásból, hogy megpróbáljam elterelni a figyelmet arról a tényről, hogy én őt bámultam, miközben ő nézte, ahogy én őt bámulom.

– Csak a kicsiket?

Flörtölt velem. Meg akartam csípni magam, mert nem tudtam elhinni, hogy flörtöl velem. – Általában, de nem kizárólag.

Tetszett neki a válasz, mert a grimasz mosolyra váltott.

Egy második férfi is megjelent. Nem is hallottam, hogy közeledett. A látványától elakadt a szavam. A haja hosszú és sötét volt, a teste magas és izmos, és a leghidegebb kék szemei voltak, amiket valaha láttam. Kígyótetoválása volt, amely a nyaka körül tekergőzött, de a látványától, ahogy Szexi354 mellett állt, az agyam túlórázott. Feltételeztem, hogy Szexi354 üzletember, de a barátja nem volt üzletember. Kizárt dolog. Honnan ismerték egymást? Nem sokat beszélt, csak annyit mondott, hogy "Most".

Ez nyilvánvalóan jelentett valamit Szexi354-nek, mert a viselkedése megváltozott; ugyanolyan gazembernek tűnt, mint a barátja. Déjà vu söpört végig rajtam. Már korábban is láttam ezt a tekintetet.

A tekintete ismét rám szegeződött, és végigsiklott a testemen, mielőtt visszatért volna az arcomra. – Vacsorázz velem.

Nem válaszoltam neki azonnal, mert kínlódtam, mert el akartam hinni valamit, amiről tudtam, hogy nem lehet igaz.

Elmosolyodott, és egy lépéssel közelebb lépett. A kezemért nyúlt, a bőrkeményedéses tenyere ismerős volt, az, ahogyan határozottan, de gyengéden tartotta az enyémet, szintén déjà vu-t keltett. Ez lehetetlen volt.

– Kihagytunk egy lépést. Noah vagyok.

A neve kizökkentett a tépelődésemből. Noah, nem Kace. A romantikus szívem játszott velem. Egy-két másodpercig a kezünket néztem, mielőtt az arcára emeltem a szemem. – Willow.

– Most, hogy megismerkedtünk, csatlakozz hozzám vacsorára. Anceline's, ma este nyolckor.

Még csak nem is haboztam. – Oké.

A hüvelykujja végigsimított a kézfejemen, mielőtt elengedte volna. – Akkor ma este.

– Ma este.

Néztem, ahogy elsétál, meg sem próbáltam leplezni. Tudta, hogy így van, mert mielőtt eltűnt volna a sarkon, visszanézett rám, és rám kacsintott.

---

[1] Bélszín, mely olyan omlós, hogy akár villával is lehet vágni.