16. fejezet

 

16. fejezet

Fordította: Aiden

WILLOW

– Mi történt tegnap éjjel? Ahogy az a pasi odament hozzád, és magával húzott… ahh, már attól elélveztem, hogy figyeltelek titeket.

 Zoe és én a hajó orrában álltunk. Nem láttam a történtek óta sem Noah-t, sem senki mást. Nem jött a szobámba tegnap este, és én sem kerestem őt. Könnyek égették a szemem, zsibbadtnak éreztem magam. Tegnap este, mielőtt az a két fickó idejött, Noah olyan vad és szenvedélyes volt. De most a tegnap éjjel emléke csak fájdalmat okozott, mert tudtam, hogy nem tarthatom meg őt.

Zoe csak nézett rám kutató szemmel.

– Mi folyik itt?

– Szerelmes vagyok Noah-ba.

– Tudom én azt – enyhült meg az arckifejezése.

– És el kell engednem – tettem hozzá.

– Tessék?

Könnyek szöktek a szemembe. Letöröltem őket.

– Will?

– Muszáj megtalálnunk azt a kincset. Fel kell hívnom a nagypapámat.

– Willow?

A horizontot bámultam. Nem is gondolnád, hogy valaki mennyire magányosnak érezheti magát, amikor ilyen szépség veszi körül.

– Egyedül nőttem fel. Mármint ott volt a nagypapám, de magányos voltam... olyan átkozottul magányos. A festményem, ami a nagyapám múzeumában lógott… azt kívántam, olyan kétségbeesetten szerettem volna egy olyan szerelmet, mint a képen szereplő pár. Aztán találkoztam azzal a fiúval, aki titokzatos, szexi és helyes volt. Alig ismertem őt, bár azt hiszem, már akkor szerelmes lettem belé. És most visszatért, és minden kívánságomra, amire fiatal szívem vágyakozott, ő lett a válasz. De Zoe, ők kalózok.

– Tudom. Azt hittem, szerintünk ez szexi.

– Tegnap este két férfi szállt fel a hajónkra. Noah megölte az egyiket. Közvetlen közelről, hidegvérrel.

Zoe arca elsápadt.

– Habozás nélkül. Ami még rosszabb, hogy szerintem rosszul döntött. Ott volt ugye Isaac esete. Semmi bajom nem volt azzal, hogy elintézte azt a szörnyeteget. De ezek a fickók viszont semmiben nem különböztek Noah legénységének tagjaitól, mégis gondolkodás nélkül fejbe lőtte az egyiküket.

– Jaj, Willow. Én nem... ó bassza meg.

– Ehhez én képtelen lennék hozzászokni.

– Akkor most mi lesz?

– Megkeresem az Isabellát. A történetünk sok szempontból nagyon hasonló, de legalább az övéknek jó lehet a vége. Ennyi jár nekik.

– És azután?

– Teszem, amit mindig is tettem. Megoldom az életemet.

 Egyedül. Korábban ez sosem volt gond, de tudtam, hogy ezúttal nem fogok olyan könnyen felállni.

– Nagypapa. Felkészültél az utazásra?

– Abszolút. Hol találkozunk?

– Campeche-ben. Harry is úton van már ide. Tudnál nekem szerezni egy szonográfust?

– Ismerek valakit. Felhívom, és ott találkozunk.

– Szeretném, ha mellettem lennél, de figyelmeztetlek, hogy az expedíció veszélyes is lehet.

Az volt. Noah és a csapata főleg, így az együtt töltött napok keserédessé váltak, mert miután úgy tűnt, az egyik álmom megvalósulni látszott, mivel rábukkantam Isabella nyomára, a másik álmomról sajnos le kellett mondanom.

Egy pár pillanatnyi terhes csönd után megszólalt:

– Ki nem hagynám, semmi pénzért sem.

– Alig tudom elhinni, hogy tényleg megcsináljuk, megtaláljuk Isabellát, és vele együtt megtaláljuk a nyakéket. Nem tudom, hogy képes vagyok-e felfogni teljesen, hogy megtörténik, és valószínűleg nem is fogom, amíg nem merülünk le és a saját szememmel nem látom.

– Szerzek egy olyan víz alatti kamerát, hogy minden részletet dokumentálni tudj. Gondoskodom a szonográfusról, és megszervezem az utazásomat is. Elküldöm e-mailben az útitervemet.

– Alig várom, hogy lássalak.

– Én is. Hamarosan találkozunk, Willow.

– Ismételd meg. Mexikóba tartasz egy kincskereső expedíció miatt, ráadásul kalózokkal?

Miután befejeztem a nagypapámmal a beszélgetést, felhívtam Deckert. Azt hiszem, jobb módot is találhattam volna, hogy ezt megosszam vele.

– Hosszú történet, de egy a lényeg: találkoztam Noah-val...

– A kalózzal? – szakított félbe Decker, csak hogy tisztán lásson. Bosszúsnak tűnt a hangja.

– Így van, Cancúnban ismertem meg, közvetlenül azután, hogy lediplomáztam. Ő vette nekem azt a naplót.

– Ramos naplóját?

– Igen.

– Szóval megtaláltad a hajót?

– Még nem, de azt hiszem, tudom, hol keressem.

– Halleluja. Az a sokévnyi kutatás meghozta végre a gyümölcsét.

 Decker tudott az Isabella iránti megszállottságomról, de végtére is kincsvadász volt.

– És mi van ezzel a Noah-val? Újra felvettétek a kapcsolatot?

Még ha csak átmenetileg is.

– Azért jött a szigetre, hogy megkeressen.

– Sosem említetted őt.

– A miénk nem egy szokványos kapcsolat, de sokat jelent nekem.

– Nem akarok szemtelenkedni, de kifogástalan az időzítése. Pont akkor kerül elő, amikor szükséged van egy kincskereséshez tőkére.

– Igen, valóban kísértetiesnek tűnik, de ennek olyan okai vannak, amikbe most nem szívesen mennék bele.

– Van már szonográfusod?

– Persze, a nagypapám intézi.

– És megbízol Noah-ban és a legénységében? A kalózok, Willow, általában kevésbé megbízhatóak.

Megbíztam. Alig ismertem őket, de bíztam bennük.

– Nagyon is. Kegyetlenek, de szerintem ez jó dolog. Ha az emberek rájönnek, hogy mit csinálunk, szükségünk lesz az afélékre, mint ők, hogy biztonságban tartsák a bázist.

– Ezzel nem szállhatok vitába. De jobb lett volna, ha először nekem szólsz.

– Tudom.

– Jól vagy egyébként?

– Persze – feleltem. Nem voltam jól, de majd elmúlik.

– Rendben van. Szóval öt búvárra lenne szükséged.

– Igen, és Noah bőkezűen megfizeti őket.

– Lesznek jelentkezők. Campechében találkozunk.

– Köszönöm.

– Ha tényleg odakint van, meg fogjuk találni azt a hajót. Képtelen lennék ölbe tett kézzel nézni, hogy felfedezel valamit, amit egy naplóban találtál. 

Noah-nak már két napja színét sem láttam. A fedélzeten történtek után távol tartotta magát tőlem. A kapitányi hídon állt, és a navigációs térképeket nézegette. Fel sem pillantott, amikor beléptem.

– Beszélhetnénk?

Felemelte a fejét, rám nézett, de semmi érzelmet nem véltem felfedezni az arcán. Snake, Flynn és Tex vele voltak; majd diszkréten távoztak. Noah ellökte magát a pulttól.

– Beszéltem a nagyapámmal. Campechében találkozunk vele. Valamint Decker és csapata is úton van.

– Jó.

– Megbeszélhetnénk a múltkori a dolgot?

– Mit szeretnél tudni?

– Kik voltak azok az emberek?

Nem felelt azonnal, ami gondolkodóba ejtett, hogy amit mondani fog, az nem az igazság elhallgatása lesz-e.

– Arrogáns köcsögök voltak, akik nem tisztelték más tulajdonát és fellopakodtak a hajóra.

– Szóval ezért ölted meg őket.

– Ez ugyanaz, mint amikor valaki betör a házadba. Ez a hajó a mi otthonunk.

– Csakhogy ti is loptátok.

– Igaz is, meg nem is. Igényt tartunk rá. A miénk. Nem tudom, mi a terved, Willow. Szörnyeteg vagyok, de ezt már mondtam neked. Nem gyártok kifogásokat arra, aki vagyok, és nem is szándékozom megváltozni.

Igaza volt. Ő szólt előre. Azt hiszem, azt reméltem, hogy túlzott, mikor önmagáról beszélt.

– Tudom.

– Akkor mit akarsz?

– Kincset akarok keresni, méghozzá kalózokkal. Veled szeretném megkeresni – feleltem és megállíthatatlanul potyogni kezdtek a könnyeim, mert kegyetlenül fájt, ahogy azt az embert néztem, akire mindennél jobban vágytam, tudván, hogy ő is akar engem, és ennyi mégsem volt elég. – Kislánykorom óta... arra vágytam, amit azon a festményen láthattál… olyat szerettem volna, ami nekik van, vágytam rá, álmodtam róla. És akkor találkoztam veled. És tudom, hogy ez nem tarthat örökké. Tudom, hogy ahhoz, hogy maradjak, vagy nekem kellene megváltoznom, vagy neked. De hogy ilyen közel kerültem... azt szeretném, Kace Noah Mayes, hogy legalább egy kis ideig veled élhessem meg ezt az álmot, hogy amikor már újra csak az álmodozás marad, ez a pár napnyi boldogság tartson ki életem hátralevő részében.

Nem vártam meg a választ, amiről nem is tudtam, hogy szándékában állt-e egyáltalán megadni, inkább otthagytam, bár szavaim ott maradtak lógva a levegőben kettőnk között.

Aznap éjjel nem tudtam aludni. Már majdnem feladtam, amikor megéreztem őt. Akárcsak álmaimban, az éjszaka közepén eljött hozzám. Az árnyakkal együtt mozgott, aztán megállt az ágyam végében. Nem szólt egy szót sem, csak lassan levetkőzött, és a takaró alá bújt. Magához húzott, és szorosan átölelt. Nem szeretkeztünk, és nem is beszélgettünk. Csak aludtunk. Az utolsó dolog, amit hallottam, mielőtt magával ragadott az álom, ez a mondat volt:

 – Én is rólad álmodtam.

Amikor reggel felébredtem, Noah már felkelt. A párnája felé fordultam, de megdermedtem, amikor kinyújtottam a kezem, mert a párnáján ott feküdt a nyaklánc, amit ő ajándékozott nekem. Amit aztán St. Croixban visszadobtam neki. Új láncot csináltatott hozzá. Amikor eljön az ideje, pokoli nehéz lesz elengedni őt.

Felöltöztem, és elindultam a kávéillat irányába. Beléptem a konyhába, és Chast pillantottam meg a tűzhely mögött, amint épp palacsintát sütött. Zoe egy bárszéken üldögélt, és épp a reggeli kávéját szürcsölgette.

– Hol van mindenki?

– Intézkednek, hogy leléphessünk a jachtról.

Éppen a mozdulat közepénél tartottam, hogy töltsek magamnak a kannából, amikor megálltam, és felpillantottam Chasre.

– Lelépni a jachtról. Miért?

– Ami azt illeti, elég nagy feltűnést kelt. Ha kincset akarunk keresni, diszkrétnek kell maradnunk, így muszáj hátrahagynunk a hajót.

– De én rúdtáncoltam érte, hogy megszerezzem!

– És azt hallottam, hogy igen emlékezetes volt – próbálta elrejteni a mosolyát, majd hozzátette: – Adunk egy esélyt Sólyomnak, hogy visszaszerezhesse a vitorlást. Így mindenki játékban marad.

A kalózok olyan furcsák voltak.

– Talán a következő körben majd öltáncot járhatsz, vagy valami hasonló – találgatta Zoe, és egy szem áfonyát dugott a szájába.

– Nem vagy vicces.

Letelepedtem a pult mellé. Borzongás futott végig rajtam.

 – Indulunk Isabelláért.

– Rég láttam ilyen izgatottnak a legénységet – ismerte el Chas. –Tényleg azt hiszed, hogy odalent van?

– Igen. Nem tudom megmondani, miért, de egyszerűen csak hiszek benne.

– Talán a Blakeley-átok egy kicsit kezd megkopni – elmélkedett Zoe.

– A nagypapám csatlakozik hozzánk Campechében, és Decker is elindult ide.

– Valóban? – nyúlt Zoe a bögréjéért. – Hogy fogadta, amikor elmondtad neki az igazat?

– Kicsit bosszúsan, amiért korábban hazudtam, de nagyon lelkes.

Felemelte a bögre kávéját.

– Isabellára.

Chas és én is felemeltük a saját bögrénket.

– Erre mindenképpen koccintanunk kell – értett egyet a férfi.

 

Zoe és én a fedélzeten álltunk, miközben a hajó Mexikó felé röpített minket. Felnéztem az árbócokra, mindegyiken hat négyszögletes vitorla volt, és mindet dagasztotta a tengeri szél, így könnyedén szeltük a hullámokat.

– Pont olyan, mint a Fekete Gyöngy, csak fehér vitorlákkal – ámuldozott Zoe, és cseppet sem tévedett. A legénység elfoglalta a helyét. Nem tudtam, valójában hol lettek volna ezek a helyek, de ők értették a dolgukat, hogy hogyan kell ezt a kicsikét irányítani. Nem csak motorcsónakkalózok voltak, hanem vérbeli tengerészek. Noah állt a kormánynál, keze a karcsú, ezüstszínű kormánykerékre kulcsolódott. Eszembe véstem ezt a látványt, mert amikor elválnak útjaink, így akartam emlékezni rá. A tengeren, a családja körében, ahogyan megéli a saját álmát.

– Bármi is történik, nagyon örülök, hogy velük indultunk útnak.

Zoe felé fordultam, és láttam, hogy engem figyel.

– Én is.

– Talán egy nap majd szögre akasztja a kapitánysapkáját, és egy kis tengerparti házikóba költözik.

Egy nap. Mindig volt új nap, de az én tapasztalataim szerint az a nap sosem jött el.

– Lehet.

– Bár most éppen egy kalózhajónak is beillő hajón utazunk, amelyet igazi kalózok vezetnek, és épp egy tengerbe veszett kincset akarunk kiásni. Hány ember mondhatja ezt el magáról? Ez akkora kaland, amit még az unokáink is emlegetni fognak.

– Mint egy valóra vált álom.

A kezemért nyúlt, és megszorította.

– Látod, az álmok olykor valóra válnak.