4. fejezet
Fordította: Shyra
WILLOW
2009
A bizonyítványosztás napja. Az érettségi előtti utolsó hónapokban munkát kerestem egy búvárcsapatban, de nehezebb volt, mint amire számítottam. Nagy volt a verseny, és nem volt meg a kellő tapasztalatom, nem volt elég merülés a hátam mögött. Amíg ezen az álmon dolgoztam, szükségem volt egy olyan munkára, amivel ki tudom fizetni a számlákat. Múzeumi környezetben nőttem fel, ezért jelentkeztem helyi galériákba és más múzeumokba a környéken.
Nagypapa és Tuttleman úr a közönség soraiban ült, amikor átvettem a diplomámat. Hallottam a színpadról ahogy éljeneznek. Anya és apa elmentek vadászni valamire. A kifogásaik már kezdtek összemosódni, de a diplomaosztó ajándékomként egy mexikói hajóútra vittek el. Egy egész hétre velük. Alig vártam.
Nagyapa, Mr. Tuttleman és én ünnepi vacsorát tartottunk. Miközben a desszertre vártunk, nagypapa megkérdezte: – Szóval megkerested Harryt?
– Igen. Kérdezősködik majd, de azt mondta, hogy tapasztalatra van szükségem, úgyhogy minél több merülésen kellene részt vennem.
– Addig mik a terveid? – kérdezte nagyapa.
– Jelentkeztem néhány állásra a helyi galériáknál és múzeumoknál.
– Nem láttam, hogy egy pályázat is átfutott volna az asztalomon – jelentette ki nagypapa.
– Nincs rám szükséged. Különben is, nem akartam elővenni az egész nepotizmus-dolgot[1]. Az évek során számtalan jelentkező pályázott, és soha nem vetted fel egyiket sem.
– Vártunk rád. Egész életedben a múzeum körül voltál. Ugyanolyan jól ismered, mint Jack és én.
– Tényleg?
– Mindketten öregszünk, te pedig a fiatalabb generáció szemléletét hozod. Át tudod vinni a kiállításainkat a huszonegyedik századba, és betaníthatod az új generációt, mielőtt elmész, és az álmaidat kergeted.
Az öreg kezéért nyúltam, és szorosan fogtam, a szemem égett. Ő volt a hősöm, a kősziklám. Nem tudtam, mihez kezdenék nélküle. – Semmit nem szeretnék jobban.
– De ígérd meg, Willow... nem ragadsz le. Ne engedd, hogy ez az ideiglenes munka a főállásoddá váljon. Nincs annál rosszabb, mint amikor a hetvenedik születésnapodat visszanézel, és megbánod.
Ezt meglepő volt hallani, és egy kicsit szívszorító is. – Megbántad?
– Figyelmesebb és aktívabb nagyszülőnek kellett volna lennem. Ragaszkodnom kellett volna ahhoz, hogy a szüleid jobban részt vegyenek az életedben. Nem tettünk jót veled. Szeretve voltál, de magányos voltál.
– Nekem ott volt a múzeum.
– Többet kellett volna kapnod. Többet kellett volna kérned, Willow. Ne elégedj meg ennyivel. Kövesd az álmaidat. Élj, szeress, légy merész és vakmerő, és ami a legfontosabb, légy boldog. Ígérd meg nekem.
Megtöröltem a szemem, és elmosolyodtam. – Megígérem.
A hajó orránál álltam, és néztem, ahogy a delfinek mellettünk ugrálnak, miközben a szüleimmel beszélgettem, de nem személyesen, hanem telefonon keresztül. Lemondták. Nem voltam meglepve, hogy lemondták, csalódott voltam, de nem lepődtem meg. Majdnem én is visszaléptem, mert ki akar egyedül nyaralni menni. Nagyapa hangját hallottam a fejemben, hogy legyek merész és vakmerő, legyek boldog. Látni akartam a templomokat, és nem tudtam, mikor lesz rá újra lehetőségem, így hát itt voltam.
– Nagyon sajnáljuk. Újabb nyomra bukkantunk, és az idő kritikus. Nem mi vagyunk az egyetlenek, akik keresnek. – Anya hangjában egyszerre volt csalódottság és izgatottság.
Megértettem. Szívás volt, de a sok munka után, amit a keresésbe fektettek, szörnyű lett volna, ha elhappolják az orruk elől. – Ne aggódj. Élvezni fogom a templomokat mindannyiunk helyett. – A Yucatán-félszigetre tartottam, ahol a maja templomok voltak. – Ez a nyom, amit követsz, a Királytükörhöz vezet? – Ez a kincs lett a szent gráljuk. Amióta az eszemet tudom, vadásznak rá. A szüleim mindazon évek alatt, amióta csinálták, amit csinálnak, csak egy maroknyi kincset fedeztek fel. Persze, amit találtak, az óriási jelentőségű volt, de legtöbbször találtak egy nyomot, ami újabb nyomhoz és újabb nyomhoz vezetett... elég volt ahhoz, hogy tovább kutassanak, de soha nem jutottak igazán előre. Azt hiszem, ez egyfajta függőség volt, mint az ivás vagy a szerencsejáték, az a gondolat, hogy a következő nyom lesz az, amely elvezeti őket a kincshez. Talán ezért akartam mentéssel foglalkozni. Nem kellett kincset találnom; a múlt feltárása érdekelt. Megtalálni valamit, ami évtizedekig, évszázadokig rejtve volt az emberi szemek elől... ez volt számomra a nyeremény.
– Ha a kutatásaink pontosak, közel vagyunk ahhoz, hogy megtaláljuk Santiago kalóz sírját. Santiago leginkább a tanítványa, egy kalóz miatt nevezetes, akiről biztosan hallottál már, Feketeszakáll – magyarázta apa.
– Na ne már!
– Santiago sírja rejti a titkot, hogy hol van Feketeszakáll kincse.
– Azt mondod, hogy Feketeszakáll kincse a Királytükör?
– Ez az elméletünk.
– Szóval egész idő alatt Feketeszakáll kincsére vadásztatok.
Hallottam, mennyire izgatott apa. – Őrület, igaz?
Hallottam apa izgatottságát a vonalon keresztül. – Elég király, nem?
– Hihetetlen. – És az is volt, de egy kicsit fájt, hogy nem mondták el nekem. Fiatalabb koromban megértettem, de már elég idős voltam ahhoz, hogy értékeljem, különösen, hogy régiségek között éltem, mióta járni tudtam. – Szeretném megtudni, hogyan alakul ez a dolog.
– Majd tájékoztatjuk. Jó szórakozást! Élvezd a templomokat.
– Köszönöm a nyaralást.
– Gratulálok, Willow. Hamarosan beszélünk. Szeretlek.
– Én is szeretlek.
Megszakítottam a vonalat, és kinéztem a horizontra, amikor az ajtó kinyílt, és emberek hada lépett ki rajta. Még csak két napja voltunk a hajón, de ezek az emberek máris feltűnést keltettek, mert idegesítően nagyszájúak voltak. A pillanat nyugalmát elrontották, ezért visszasurrantam a hajó belsejébe, és elindultam a szobám felé. Talán szunyókálok egy kicsit vacsora előtt.
A hajó Cancúnban kötött ki, és micsoda hely volt az. Megértettem, miért volt olyan népszerű tavaszi szüneti célpont. Az első napomon ahelyett, hogy a napsugarakat élveztem volna, a maja templomokat kerestem fel. Autót kellett bérelnem. A legközelebbi templom Cobában volt, körülbelül két órányira a hajó kikötőjétől. A hideg kirázott, amikor személyesen láttam. Felmásztam rá, és ameddig a szem ellátott, csak zöldet láttam, amíg a távolban a kék égboltot nem érintette. És ott voltak a cenoték, víznyelők, amelyek a legvilágosabb kék vizet tárták elénk. Hihetetlen volt. A történelem, a történetek, amiket el tudnának mesélni... Ott sétálni, ahol az emberek már Kr. u. 400-ban is sétáltak, elképesztő volt. Az egész napot a romok között ülve töltöttem.
Visszafelé a hajóra menet elsétáltam egy gyümölcsös stand mellett, amitől összefutott a nyál a számban. A szemem sarkából mozgásra lettem figyelmes. Egy kislány volt az, és a tekintetéből éhség sugárzott, ahogy sóvárogva bámulta a gyümölcsöt. Kicsi és vékony volt, és egy olyan helyen látni őt, amely a dekadenciájáról ismert, kissé megrázó volt. Az ananász volt az, ami lekötötte a figyelmét; az arcán tükröződő vágyakozás összetörte a szívemet.
Vettem egyet, majd odatartottam neki.
A tekintete rólam a stand mögött álló férfira siklott. A férfi bizonyára bátorította, hogy vegye el, mert az ananászért nyúlt, majd szorosan a mellkasához szorította.
– Gracias.
– Szívesen.
A legszélesebb mosollyal az arcán rohant el. Vettem még néhány dolgot, és a férfi felajánlotta, hogy meghámoz és felszeletel egy mangót, hogy séta közben megehessem. Végigsétáltam az utcán, és gyönyörködtem a látnivalókban. Megálltam az egyik kirakatnál, egy régi könyvesboltnál. Arra emlékeztetett, amit annak idején Angliában lehetett látni. A kilincshez nyúltam, amikor egy férfi kanyarodott be futva a sarkon, és egyenesen belém rohant. A gyümölcstáskám leesett, ahogy a bolt kirakatának csapódtam. Az, aki nekem jött, tovább futott. Talán a távolodó alakja után kiáltottam néhány szitokszót, mielőtt összeszedtem a gyümölcsömet. Farmernadrágos lábak jelentek meg a látómezőmben, majd az illető lekuporodott, hogy segítsen összeszedni az immár összenyomódott gyümölcsömet.
– Jól vagy? – Egy amerikai. A hangja érdes volt, az akcentusa úgy hangzott, mint egy New York-ié, nos, az a dialektus, amit a tévéből ismertem azokból a krimisorozatokból, amelyeket annyira szerettem. Elfordítottam a fejem, de csak egy izmos mellkast láttam. A tekintetem az arcára vándorolt, nem mintha az arcszőrzetén és a napszemüvegen túl láthattam volna bármit.
– Jól vagyok, a gyümölcsöm azonban...
– Ez elég kemény ütközés volt. Biztos, hogy jól vagy?
Nem láttam a szemét, de a hangja intenzív volt. Bizsergés futott végig a testemen, ahogy egy teljesen más módon lettem rá figyelmes. A férfi félelmetes volt, mégis pokolian szexi. Felállt, és felém nyújtotta a kezét. Az övé durva és kérges volt, mégis határozottan, de gyengéden fogta meg az enyémet. Talán nem voltam jól; talán megütöttem a fejem, mert kicsit furcsán éreztem magam ennek a férfinak a közelében.
Aztán kinyitotta a könyvesbolt ajtaját. – Ide akartál bemenni, ugye?
– Igen.
– Szerencsémre én is. – Követett engem befelé. A lábaim kissé elgyengültek.
A pult mögött álló öregember felnézett, amikor beléptünk. – Üdvözletem.
– Helló. – Pergamen és bőr illat terjengett a levegőben.
– Segíthetek valamiben, vagy csak nézelődnek?
– Csak nézelődöm.
– Vele vagyok. – Ezektől a szavaktól nem kellett volna megugrania a szívemnek, vagy a testemnek néhány helyén elkezdeni lüktetni, de mégis megtörtént.
– Ha bármi kérdése van, kérem, ne habozzon feltenni.
– Köszönöm.
Nem voltam biztos benne, hogy képes leszek elmerülni a könyvekben, mert túlságosan is tudatában voltam a férfinak, de ahogy haladtam a kis térben, a férfi háttérbe szorult a történelem mellett, amely az üzlet minden centiméterét áthatotta. Mindenütt könyvek voltak. A könyvespolcok, asztalok és üvegvitrinek zsúfolásig tele voltak. Csak azért vettem kézbe könyveket, hogy megfogjam, hogy érezzem őket.
– Szereted a könyveket.
Felnéztem rá, és el kellett fojtanom egy sóhajt. A férfi túlságosan is vonzó volt. – Szeretem a történelmet. Például ezt a könyvet. – Átnyújtottam neki egy régi, vörös bőrből készült könyvet, a gerince megrepedt, a bőr kopott volt, a betűkhöz használt arany helyenként megfakult. – Talán ezt a könyvet egy kislány vagy kisfiú kapta születésnapjára, és imádták, majd továbbadták a gyerekeiknek, és így tovább. Vagy kötelező olvasmány volt, és csak egyszer olvasták el, majd egy dobozba tették, amely eljutott egy bolhapiacra, ahol eladták, de a doboz évekig egy garázsban vagy poros pincében állt, amíg valaki ki nem takarította, és el nem hozta ide. Mindkét esetben a könyv különböző emberek kezét érintette életük különböző szakaszaiban. Ha beszélni tudna, képzeljük el, milyen történeteket tudna elmesélni.
Engem tanulmányozott, és hirtelen zavarban éreztem magam. – Bocsánat, kicsit romantikus vagyok.
– Ne kérj bocsánatot. Nem hiszem, hogy ezután ugyanúgy tudnék tekinteni egy könyvre, mint eddig.
Az egyik üvegvitrinben csak két tárgy volt – egy régi iránytű és egy bőr napló. Volt rajta egy cetli, amely elmagyarázta, hogy a napló egy spanyol flottatulajdonosé volt, aki később meghalt, amikor a hajója, az Isabella elvesztette a csatát a tengerrel. A hideg futott végig a hátamon. Az óceánban lévő roncsokat akartam megmenteni, és itt volt egy napló, amelyet az egyik ilyen hajó kapitánya írt a saját kezével.
– És ez... – mondtam a társaságomnak. – Meghalt a tengeren. Mi a története? Hogyan halt meg? Viharban halt meg? Kalózok csaptak le rájuk?
A férfi mellettem megfeszült. Nem tudtam leolvasni az arckifejezését, főleg nem a napszemüvegén át.
– Láthatnám ezt a naplót? – kérdeztem meg a boltost.
– Jó szeme van. Ez a családom gyűjteményéből való.
– Hogy bír megválni tőle?
– Öregszem, és nem maradt családom. Félek, hogy az összes könyvemet csak úgy kidobják, ha én már nem leszek. Inkább szeretném, ha olyan emberekhez kerülnének, akik értékelik is őket. – Az öregember elővette a kulcscsomóját; kiválasztott egyet, és kinyitotta a vitrint. Amint megérintettem a könyvet, furcsa érzésem támadt, mintha nekem szánták volna, hogy rátaláljak. Talán ez ugyanolyan megérzés volt, mint amit a szüleim éreztek, amikor kincset kerestek.
– Mennyibe kerül ez?
Egy percig tanulmányozott engem. – 1500 amerikai dollár, de 700 dollárért odaadom önnek. – Kihúzott egy igazolást a könyvből. – Ellenőrzött és hitelesítve van. Az 1700-as évek vége. – Tanulmányoztam a hitelesítési lapot, eleget láttam a múzeumban ahhoz, hogy tudjam, mit látok. Nagyapa pénzt adott az érettségimre, de 700 dollár egy könyvért túl sok volt.
– Sajnálom, ez túl drága nekem. De azért gyönyörű.
Csalódott voltam, mert nagyon akartam azt a naplót, de nem volt munkám. És bár nagyapa azt mondta, hogy legyek vakmerő, az nem egyenértékű a felelőtlenséggel.
Kiszakított a gondolataimból, amikor a férfi megérintette az arcomat, hüvelykujjával finoman végigsimítva rajta. – Jó szórakozást Cancúnban.
Mielőtt válaszolhattam volna, eltűnt. Nem csak a könyv miatti csalódás volt az, ami a hajóra való visszaúton végigkísért.
KACE
A haját láttam meg először. A karcsú vállaira omló rézszínt, amely olyan volt, mintha lángra lobbant volna. Megfordult, és úgy éreztem, mint akit gyomorszájon vágtak. A legzöldebb szemei voltak. Aztán elmosolyodott, és én majdnem térdre estem. Travers úr azt mondta, olyan érzés volt, mintha villámcsapás érte volna, amikor először látta meg a feleségét. Most már értettem, mire gondolt.
Megláttam a kislányt, és déjà vu érzésem lett. Felismertem az éhséget, a kétségbeesést. Ezt már éreztem korábban is. Vártam, hogy a szépség elforduljon a kislánytól, vagy úgy tegyen, mintha nem látná. Az emberek általában így bántak a hajléktalanokkal. Ehelyett egy ananászt nyújtott felé. Nem tudnám leírni, de szinte primitívnek éreztem magam, ahogy néztem őt. Akartam őt. Ilyen egyszerű volt. Vett egy kis gyümölcsöt, aztán elindult a boltok felé. Az egyik előtt megállt, amikor valaki elrohant a sarkon, és belé csapódott. Felismertem egy tolvajt, aki a hatóságok elől menekült, mert én is jártam már így. Ami meglepett, az a késztetés volt, hogy felkutassam azt a rohadékot, és eszméletlenre verjem. Ehelyett éltem a kínálkozó lehetőséggel, mintha a sors lépett volna közbe, kinyitva az ajtót, hogy besétálhassak rajta.
Mellé guggoltam, és segítettem neki összeszedni az elhullajtott gyümölcsöt. Amikor felnézett rám, hálát adtam, hogy a szemem el volt rejtve, mert nem tudtam volna uralkodni a reakciómon. Ártatlanság volt elrejtve azokban a zöld szemekben, és egy olyan fáradt ember számára, mint én, a látvány mámorító volt.
– Jól vagy?
– Jól vagyok, a gyümölcsöm azonban...
El kellett volna sétálnom. Semmi jó nem származna abból, hogy velem lóg, de nem tudtam megmozdítani a lábam. Ehelyett kinyitottam előtte a könyvesbolt ajtaját. – Ide akartál bemenni, ugye?
Figyeltem őt, ahogy a könyveket tanulmányozta. Ahogy az ujjai szinte áhítattal érintették a lapokat. Ezek a régi könyvek jelentettek neki valamit. Kihúzott egy vörös bőrből készültet, az arckifejezését csodálat öntötte el. Ez csak egy régi könyv volt. Aztán egy történetet kreált a könyv köré, de ez őszinte érdeklődés volt azon emberek történetei és az életük iránt, akiket megidézett. Nem híres emberek, nem gazdagok, csak olyanok, akik már jártak itt, akik élték az életüket, akik talán nyomot hagytak maguk után, talán nem. Törődött velük. Ahogyan azzal a kislánnyal is törődött, amikor ananászt adott neki. Soha nem találkoztam még hozzá hasonlóval.
Megállt egy vitrin előtt, amelyben egy bőr napló és egy régi iránytű volt. Vágyakozás öntötte el az arckifejezését, mintha egy gyémánt nyakláncot nézett volna.
– Mennyibe kerül ez? – kérdezte.
A boltos gyanakodva nézett rám. Jó megérzései voltak. Elmormolt valami számot. Láttam a csalódottságot, mielőtt azt mondta: – Sajnálom, ez túl drága nekem. De azért gyönyörű.
Meg kellett érintenem, utáltam látni azt a tekintetet a szemében. Később elgondolkodtam, hogy milyen különösen reagáltam rá, de abban a pillanatban meg kellett érintenem, hogy lássam, valódi-e. A hüvelykujjam végigsimított az arcán, és máris végem volt. Mielőtt megtettem volna, amit akartam, átdobtam volna a vállamon, és magamhoz láncoltam volna, azt mondtam: – Jó szórakozást Cancúnban.
Aztán elmentem, mert igazából maradni akartam.
Egy helyi sztriptízbárban találkoztam a többiekkel; Snake, Zeke és az ikrek. Az első jacht után, amit kifosztottunk, rést találtunk a piacon. A melónk egyszerű volt; utasokként szálltunk fel a tengerjáró hajókra, az ikrek és a hacker képességeik jóvoltából. A leggazdagabb és legpimaszabb seggfejeket vettük célba a hajóúton, majd kiszolgáltuk magunkat a vendégszobáikban, amikor leszálltak a célállomáson. A terv az volt, hogy egy nap saját hajót szerzünk, keresünk egy helyet a Karib-tengeren, ahol letelepedünk, és jól szórakozunk a parton horgonyzó jachtok kirablásán. Igen, tolvajok voltunk, de a célpontjaink faszok voltak, és a paradicsomban nyaraltak. Az életük nem volt nehéz.
Zeke eljegyezte az egyik sztriptíztáncosnőt, és próbálta meggyőzni, hogy szegje meg a szabályokat. Az ikrek azt számolgatták, mennyit kereshetnének, ha sztriptízzel foglalkoznának. Snake és én a bárban ültünk. Éppen néhány hölgyet keresett, akikkel megoszthatja az estéjét. Az én gondolataim a vörös hajú lányon jártak. Kíváncsi voltam, hogyan reagálna, ha felkutatnám, és megjelennék a szobájában.
– Mi a faszért vigyorogsz a sörödbe? – kérdezte Snake.
Belevigyorogtam a sörömbe? Ez kissé aggasztó volt.
– Most komolyan, mi van veled?
– Volt egy nő korábban.
Snake sunyin elmosolyodott.
– Nem olyan volt. Még abban sem vagyok biztos, hogy valódi volt.
– Hány sört ittál már?
– Gyönyörű volt, de még csak nem is ez volt a legcsábítóbb benne. Hanem az, ahogyan a világot látta.
Elkaptam Snake arckifejezését. Azt hitte, hogy elment az eszem.
– Volt egy kislány... éhes, hajléktalan. Az ananászokat bámulta, arcán azzal a nyomorúságos szükséggel. A nő vett neki egyet.
Snake arckifejezése megváltozott, mert számunkra ez ritka tett volt.
– Végigsétáltam vele egy régi könyvesbolton, és az az arckifejezés... El volt ámulva. Kitalált egy történetet egy könyvről, amit emiatt majdnem megvettem volna neki. Tisztában vagyok vele, hogy mi fásultak vagyunk, de látni valakit, aki ennyire őszintén érdeklődik az emberek iránt, kurvára ragályos volt. És amikor a napló, amire szemet vetett, túl drága volt, esküszöm, majdnem kiégett a szemem a csalódottságát látva.
– Akkor miért ülsz itt velem?
Az igazság az volt, hogy ártatlan volt. Nem hittem, hogy valaha is ilyen ártatlan voltam, és most már biztosan nem voltam az. Volt bennem annyi emberség, hogy tudtam, jobban járna, ha a francba is távol maradok tőle. – Próbálok önzetlen lenni. Nincs szüksége arra, hogy a magamfajtákkal keveredjen.
Felfordulás vonta magára a figyelmünket, amikor egy férfi lerángatta az egyik táncost a színpadról.
– Beletettem száz dollárt abba a tangába, most már akarok valamit kapni érte.
A nő megpróbált kiszabadulni; a férfi csak még jobban szorította, mire a nő felkiáltott.
– Majd én elintézem – állt fel Snake.
Segítsek?
Azzal a fickóval? Nem.
Snake odasétált, és váltottak pár szót, mielőtt Snake betörte a köcsög orrát. A nő annyira hálás volt, hogy Snake nem tért vissza a söréhez. Én megittam az enyémet, és csatlakoztam az ikrekhez és Zeke-hez. Azonban rájöttem, hogy a figyelmem nem a színpadon lévő nőkre irányul, hanem ismét arra a kis könyvesboltra gondolok.
WILLOW
Holnap reggel indulunk. Többször gondoltam a találkozásomra azzal a férfival, mint az egészséges lett volna. Élveztem volna a társaságát; a vakmerő részem nem csak a társaságát élvezte volna. Elszalasztott lehetőségek.
A tengerparton ebédeltem. A napot a napon töltöttem, és az egyik füves napernyő alatt kaptam meg a kegyelemdöfést. Épp akkor érkezett meg az ebédem, és a hamburger elképesztően jól nézett ki, de mielőtt megkóstolhattam volna, megláttam őt. Nem futott, de határozottan gyorsan mozgott, miközben hátrapillantott. Tegnap valaki, aki valami elől menekül, belém ütközött. Véletlen volt, hogy a férfi, aki közvetlenül utána botlott belém, most gyanúsan viselkedett? Az én tippem, hogy zsebtolvajok vagy tolvajok csapata volt. Ennél jobb játszóteret nem is kívánhattak volna.
Figyeltem őt, ahogy felém tartott. Magas volt és izmos, de nem túlságosan izmos. Nem tűnt sokkal idősebbnek nálam. Sötét haja hosszú volt, a válla alá ért, szakállt és bajuszt valószínűleg szándékosan növesztett, hogy elrejtse az arcát.
Figyeltem őt, ahogy felém tartott. Magas volt és izmos, de nem túlságosan izmos. Nem tűnt sokkal idősebbnek nálam. Sötét haja hosszú volt, a válla alá ért, és a bajuszt és a szakállt valószínűleg szándékosan csinálta, hogy elrejtse az arcát. Megint napszemüveget viselt, de nagyon szerettem volna látni a szemét. Veszély áradt belőle, mégis volt benne valami, amit elbűvölőnek találtam. Talán az a tény miatt, hogy tegnap vállalta a kockázatot, és megbizonyosodott arról, hogy minden rendben van velem. Láttam, hogy ki üldözi, amikor két sötét öltönyös férfi jelent meg. Körülnéztek, így nyilvánvalóan nem látták őt, csak azt tudták, hogy milyen irányba futott el. Mibe keveredett? Legyél vakmerő, ezek a szavak sikoltoztak a fejemben, amikor intettem a férfinak. Még a szemüveggel a fején is tudtam, hogy felismert.
– Ülj le. – Mögé néztem. – Jönnek. Ülj le.
Kirántotta a széket, és belebújt.
Átnyújtottam neki egy gumit. – Fogd hátra a hajad kontyba, és vedd le az ingedet.
– Követelőző – válaszolta, de hátrafogta a haját, és levetette az inget.
Átcsúsztattam hozzá a tányéromat az asztalon, és a könyvemért nyúltam.
– Egyél.
Erre a legfurcsább reakciót produkálta. Olyan volt, mintha egy vadonatúj autót ajánlottam volna fel neki. – Egyél. Jönnek.
Levette a szemüveget, és felemelte a hamburgert. Azt vártam, hogy egy falattal megeszi a felét, mint a legtöbb férfi, akit ismertem, de ehelyett nem sietett. Figyelni akartam, mert még sosem láttam senkit ennyire szeretettel enni, de kényszerítettem magam, hogy a könyvre nézzek. Egyetlen szót sem olvastam el. A férfiak közeledtek, megálltak, és körülnéztek, mielőtt továbbmentek a parton. Amint eltűntek a szemem elől, ránéztem a férfira, és láttam, hogy engem bámul. A szeme kék volt, mélykék, és amikor láttam, hogy ilyen figyelmesen néz engem, a szívem majd kiugrott a mellkasomból.
– Miért csináltad ezt? – kérdezte.
– Mert tegnap megálltál, hogy megnézd, jól vagyok-e, miután a haverod elintézett.
– Haver?
– Gondolom, a zsebtolvajok csapattagja.
A mosolya lassan rajzolódott ki, de megérte a várakozást.
– Nem volt velem. Túl hanyag volt. Én igyekszem kifinomultabb lenni.
Attól, ahogyan azt mondta, hogy kifinomult, libabőrös lettem. Összeszedtem magam. – Szóval ez volt a kifinomultság az előbb? Elfutni azok elől az emberek elől?
Ebben a pillanatban veszélyesnek tűnt. – Nem vagyunk elemünkben. És ez egy tegnap esti incidens visszahatása volt.
– Nem vagytok elemetekben?
– Jobban szeretünk a nyílt tengeren vadászni.
– Tehát nem zsebtolvajok, hanem kalózok vagytok.
– Azt mondtam volna, hogy tolvajok, de a kalózok megfelelnek. Hogy hívnak?
– Willow.
– Én Kace vagyok.
– Örülök, hogy megismerhetlek, Kace.
– Nem úgy tűnik, mintha zavarna, hogy egy tolvajjal ülsz szemben.
– Egy kalóz. És nem, nem zavar.
– Miért?
– Mert tegnap megálltál, hogy megnézd, jól vagyok-e.
– Lehet, hogy csak azt reméltem, hogy megfogdoshatlak.
– Tényleg?
– Igen.
– Szóval te is őszinte vagy.
Kuncogott, majd lenézett az üres tányérra. – Hadd fizessem ki az ebédedet.
– Nem. Nem mindennap van alkalmam bűnrészesnek lenni. Én állom.
– A legtöbb ember visszariadna attól, hogy cinkos legyen.
– A bölcs nagyapám azt mondta, hogy merésznek és vakmerőnek kell lennem. Azt hiszem, ez illik a képbe.
A vizemért nyúlt, kiitta az egészet, majd felállt. – Utálok lelépni evés után.
Utáltam, hogy le akar lépni evés után.
Teljesen felkészületlenül ért, hogy felrántott a székemből. A kemény testéhez szorított. – Meg kellene köszönnöm rendesen. – Ujjai beletúrtak a hajamba, előredőlt és az ajkai a másodperc töredékéig épp csak súrolták az enyémet, hogy felerősödjön a várakozás, majd megcsókolt. Még csukott szemmel is felakadt a szemem. Egy nyögés izzott a torkomban, miközben a kezeim utat találtak az oldalához, amibe megkapaszkodtam. Az ajkai, a fogai és a nyelve olyan alapossággal ízlelgetett, hogy elgyengültem. Több perc telt el, amikor véget vetett a csóknak.
– Bassza meg – sziszegte, miközben a homloka az enyémhez ért.
Teljesen egyetértettem vele, mert ez volt kétségkívül életem legjobb csókja.
– Láttad a templomokat? – Nem álltam készen arra, hogy elmenjen.
– Melyiket?
– Coba.
– Nem.
– Akarsz menni?
– Arra kérsz, hogy töltsem veled a napot, Willow?
– Igen.
– A legjobb ajánlat, amit valaha kaptam.
KACE
Willow-val az ősi romok lépcsőjén álltunk. Lenyűgöző volt, de még lenyűgözőbb volt Willow reakciója rájuk. Számára ez nem csak egy turista látványosság volt; el volt ájulva. Ugyanaz az arckifejezés ült ki az arcára, mint amikor belenézett abba a régi naplóba.
– Képzeld el az embereket, akik végigjárták ezeket a lépcsőfokokat. És nem a modern ember, hanem amikor a maja kultúra virágzott. Még mindig itt vannak. Egy részük még ennyi évvel később is itt van.
Soha nem szemléltem még úgy az életet, ahogy ő. Számomra a túlélésről szólt, vagy pedig arról, hogy megpróbáljam leigázni. Soha nem próbáltam megérteni, hogy az én részem hogyan illeszkedik a korábbiakhoz, vagy hogy milyen nyomot hagyok magam után, amikor elmegyek. A világ kisebbnek tűnt, és az ember élete értelmesebbnek, ha azt hiszi, hogy minden az egész része.
Lehajolt, és megérintette a követ a puszta kezével, és esküszöm, hogy érzett valamit, mintha a múlt lelkei átjártak volna rajta. Soha nem láttam még ilyet.
– Mit csinálsz? – kérdeztem nyersen, de rabul ejtett.
Felnézett rám, és egy pillanatra azt hiszem, elfelejtette, hogy ott vagyok. Megsértődtem volna, de amivel versenyeztem, az sokkal nagyobb volt nálam. – Kincsvadász akarok lenni.
Ha nem tanultam volna meg az évek alatt, hogyan uralkodjak a reakcióim felett, leesett volna az állam. Mekkora esélye volt annak, hogy egy magamfajta srác találkozik egy leendő kincsvadásszal? Bizonyos szempontból ironikus.
– A szüleim a Blakeley-k. Nem tudom, hallottál-e már róluk, de ők a való élet Indiana Jones-ai. Az ő nyomdokaikba akarok lépni, de az óceánban rejlő kincsekre koncentrálok.
Olyan volt, mintha nekem teremtették volna.
Megfordult és körülnézett, én pedig követtem a tekintetét, mert igencsak lenyűgöző volt. Zöld, ameddig a szem ellátott.
– Egy smaragdtakaró – suttogta, szinte mintha valaki máshoz beszélne.
Rám fordította a tekintetét, és a szeme csillogott az izgalomtól. – Akarsz úszni egyet?
Meztelenül vele, feltétlenül.
Nem voltunk meztelenek, de a kis fehér bikini, amit a ruhája alatt viselt, jobb volt, mintha meztelen lett volna. A fantáziám beindult. Mennyire szerettem volna lehámozni róla, látni, megízlelni, megdugni. És ha egyedül lettünk volna, biztos, hogy megpróbáltam volna.
Az egyik cenotában úsztunk, egy víznyelőben, amely a mészkő beomlásakor keletkezett... egy kis rejtett oázisban.
Mellém úszott. – Ki gondolta volna, hogy ilyen csodálatosat lehet létrehozni egy erőszakos dologból? És nézd... – Felfelé mutatott. – Úgy néz ki, mint egy csillag. – Ahogy a mészkőréteg összeomlott, tényleg úgy nézett ki, mint egy csillag. Rám villantott egy mosolyt. – Mindjárt jövök.
Lebukott, könnyedén leúszott a fenékre, mint egy sellő. Olyan sokáig volt lent, hogy majdnem lementem érte. Amikor feljött a felszínre, megkönnyebbültem. Vörös haja hátrasimult az arcából, és a kezem után nyúlt, egy kis követ nyomva belé.
– Mészkő. Mit gondolsz, mennyi ideig volt odalent? Gondolod, hogy fent volt, mielőtt elmozdult és összedőlt? – Az ajkai önelégült mosolyra görbültek. – Vagy talán egy kölyök dobta be pár perccel az érkezésünk előtt.
Ki volt ez a nő? Úgy nézett ki, mint egy istennő, mintha kibaszott Aphrodité lenne, azzal a lángoló hajával. Úgy úszott, mint egy sellő, mintha a víz alatt lenne a helye, és a világot a lehetőségei szerint látta.
– Miért vagy itt egyedül? – Nem akartam felmordulni. Hogy a fenébe nyaralhatott egyedül ez a csodálatos teremtmény?
A mosolya kissé elhalványult. – A szüleimnek kellett volna csatlakozniuk hozzám, de egy kincsre bukkantak.
– És senki mást nem hoztál magaddal? Egy barátnőt? Barátot?
Hirtelen idegesnek tűnt. Volt barátja? Gyilkos indulatokat éreztem. – Az utolsó pillanatban történt, így nem volt idő meghívni senkit. Különben sincs barátom.
A peremhez úszott, hogy kimásszon, de mielőtt még megtehette volna, csatlakoztam hozzá. A farkam nekifeszült a rövidgatyámnak, de nem csak a fizikai szépsége miatt állt fel annyira, hogy fájt. Együttérzés és kedvesség, mindkettő bőségesen megvolt benne. Magamhoz húztam, a szemei elkerekedtek, amikor megérezte, mennyire élvezem a társaságát. Elmosolyodott, a legédesebb és legártatlanabb mosollyal. Beletúrtam a kezem a hajába, a megfogtam a tarkóját és úgy csókoltam meg, mint aki meghalna, ha nem tehetném meg.
Gyorsan véget vetettem a csóknak, különben ott helyben megdugtam volna.
Az ajkai feldagadtak, és az arca kipirult. – Az első nap eljöttem ide, amikor megérkeztem. Életem leghihetetlenebb napja volt. De a mai nap még azt is felülmúlta.
A pokolba is. Nem csak dugni akartam vele. Meg akartam tartani.
WILLOW
A hajó reggel indult vissza Floridába. A hold fogyatkozóban volt, így bár az égbolt tiszta volt, nem világította meg túl jól az éjszakát. A csillagok azonban fényesek voltak; néhányan csillogtak rám. Vacsora után minden este tánc volt. Én nem időztem ott, és általában a fedélzeten töltöttem az időt, mert úgy éreztem, mintha az egész hajó az enyém lenne. Folyton Kace-re gondoltam. Olyan nehéz volt végignézni, ahogy elmegy a közös napunk után. Nagyapa azt mondta, hogy hetvenévesen már megbánta, de én már most sajnáltam, hogy hagytam Kace-t kisétálni az életemből.
Egy kicsit fájt a szívem. Nem ismertem, ostobaság volt úgy reagálni rá, ahogyan én tettem, de ostobaság lett volna tagadni is. Egy részem le akarta vadászni őt, hogy együtt tölthessük az utolsó éjszakát. Volt egy olyan érzésem, hogy soha többé nem találkozom olyannal, mint ő. Az együtt töltött napunk után már az övé volt egy darabka belőlem, úgyhogy valószínűleg bölcs dolog volt, hogy nem kért többet.
Nem kaptam levegőt, és a szívem úgy kalapált, hogy fájt. Egy hang riasztott fel álmomból. A szoba sötét volt, és mégis, bármit is álmodtam, még mindig ott volt, mert a szívem még mindig dübörgött. Az izgalom végigfutott a gerincemen, amikor az ágy lábánál lévő árnyék megmozdult. Sikoly tódult a torkomba, mire Kace kilépett a sötétségből. Álmodtam.
– Hívj meg az ágyadba.
A való életben megbántam volna, ha erről a férfiról lenne szó, de álmomban nem. Felemeltem a karomat, és széttártam a lábamat. A szeme tágra nyílt a szenvedélytől. Az inge hátuljához nyúlt, és áthúzta a fején, majd ledobta a farmerját. Nem láthattam őt teljesen, amíg nem ereszkedett fölém. Erős karjain tartotta magát, hogy kedvére bámulhasson, lábai az enyémekbe gabalyodtak, csípője szorosan hozzám préselődött, hogy kőkemény farka a hasamhoz nyomódjon. A testem reagált, ahogy a lábam között forróság gyűlt össze.
Leengedte a fejét; a nyelve végigsimította az ajkaimat, amelyek üdvözlésképpen szétnyíltak. Megízlelt engem. Éhesen sóvárogva utána, karjaimat a nyaka köré fontam, és magamhoz húztam, miközben a nyelvem a száját kutatta, minden centiméterét megízlelve. Ez nem álom volt.
A kezei végigvándoroltak a testemen a combjaimig, széttárta, és közéjük telepedett. A farkát az átázott bugyimhoz dörzsölte, a csípőm megmozdult, miközben kis rohamokban finom borzongás futott végig a lábaimon. Ujjai a bugyim érintették, és lehúzta a lábamról, ajkai pedig követték a kezét. Figyeltem, ahogy visszaindul felfelé a testemen, a keze a combom belső felén, a hüvelykujja pedig a lábam közötti fürtöket simogatja, én pedig az ajkamba haraptam, és invitálásra emeltem a csípőmet. Széttárt, a figyelmét a kis idegcsomóra összpontosította. A csípőm megrándult az ágyon, amikor a nyelve ott megérintett. A bajuszkája hihetetlenül jó érzés volt. Játszott, addig ingerelt, amíg nem vonaglottam az érintése alatt. Végighúzta a nyelvét a redőimen, és belém nyomult. Sikítva élveztem el. Felfalt, miközben életem leghihetetlenebb orgazmusának mámorában vergődtem alatta.
Kimerült voltam, amikor az orgazmus lecsillapodott. Eltávolodott, és a farmerjáért nyúlt. Feltekerte az óvszert, engem figyelt, miközben a kezével fel-le mozgatta a farkán. Megfogtam a heréit, mire lehunyta a szemeit egy nyögés kíséretében. Visszamászott, felemelte a csípőmet, és a farkára húzott. Fájt, méghozzá rohadtul jó értelemben. A hátam ívbe hajolt, a szája megtalálta a mellem, a nyelve a mellbimbómat ingerelte, miközben mély, kemény lökésekkel mozgott ki-be bennem. Majd kihúzódott belőlem, a hasamra fordított, felemelte a seggemet, és újra belém vágódott. A keze a lábaim közé vándorolt, és megcsipkedte a csiklómat. Nem hittem, hogy újra el fogok élvezni, de a farkának súrlódása, a tempó, amit diktált, az ujjai a lábam között... nagyobbat élveztem, mint az első orgazmusnál. Másodpercekkel később mélyen belém merülve ő is elélvezett, és leállt. Éreztem, ahogy a farka megrándul. Visszanéztem rá. Veszélyesnek és szexinek tűnt.
– Tényleg itt vagy?
– Rólam álmodsz, szépségem?
– Igen.
– Miről álmodsz?
– Amit épp most csináltunk.
– Igen?
Kihúzódott belőlem, és levette az óvszert, megkötötte, és a padlóra dobta. Aztán ott ült a térdén, megfogta a farkát, és simogatta magát. Annyira izgató volt nézni, ahogy a farkának a hegye eltűnt a széles kezében. A szemét egy pillanatra sem vette le rólam, így láttam, hogy milyen élvezetet okoz magának. De nekem le kellett. Odakúsztam hozzá, és a hátára löktem. Megragadtam a farkát, és körbefogtam a számmal.
– Bassza meg, igen – morogta.
Sosem voltam túl jó a szopásban, de teljesen nedves lettem, ahogy mélyen a számba vettem.
– Add ide a puncidat – követelte. A kezei a derekam köré fonódtak, és felemelt, megfordította a csípőmet, és felnyársalva a nyelvével lehúzott a szájára.
Eltávolodott a számtól, ahogy nyögtem a gyönyörtől, a csípőm együtt mozgott az általa diktált ritmussal.
Elvette rólam a száját, amikor azt követelte: – Száj.
Vigyorogva, de visszatért a szám rá, a torkomig bevettem és erősen szívtam. Ő viszonozta a gesztust, úgy lakmározott belőlem, mint egy éhes férfi. Együtt élveztünk el.
Elfordult, és a hátamra fektetett. A szemeim egyre nehezebbek lettek. Szó szerint a végkimerülésig kefélt velem. A mosolya határozottan gonosz volt. – Nincs idő az alvásra, szépségem. Még csak most kezdtük el.
KACE
Részegnek éreztem magam. A kibaszott lábaim gyengék voltak, és a szívem hevesen vert. Végigbotorkáltam a folyosón, kezemet a falnak támasztottam, hogy egyenesen tartsam magam. Soha nem tapasztaltam még ehhez foghatót, és nem csak a szexet értem ez alatt. Nem ismertem őt, de a véremben volt... a csontjaimban. Jó életem volt most, egyik helyről a másikra sodródtam, cél nélkül. Soha nem gondoltam volna, hogy vágyni fogok a kerítésre, egy helyre, amit otthonnak hívhatok, valakire, aki vár rám, de életemben először láttam a vonzerejét. Lehetséges volt, hogy valaki, mint én, egy tolvaj, egy nővel letelepedve találja meg a boldogságot? Meglepett, hogy mennyire meg akartam tudni.
A telefonom megszólalt. Willow számát vártam megjelenni. Nem volt jelszóval védve a telefonja. Figyelmeztetnem kellett volna őt a hozzám hasonló emberekre, akik a telefonján keresztül mindent megtudhatnak róla, amit csak akarnak. Elmosolyodtam, mert élvezni fogom ezt a beszélgetést, különösen, ha akkor meztelenül és az ágyban fekszünk. Nem Willow volt az, hanem Snake.
– Snake, hol vagy?
– Van egy kis problémánk.
A valóság olyan volt, mint egy kibaszott pofán vágás. Az, hogy Snake azt mondta, hogy problémánk van, azt jelentette, hogy ez több mint probléma.
– Hol vagy?
– Rascals.
A tegnap esti helyen. A francba. – Úton vagyok.
Felhívtam Zeke-et; egy turistát vitt vissza a szobájába a hajón. – Remélem, még nem telepedtél le éjszakára, mert el kell mennünk.
– Mindjárt elmegyek. Tök mélyen benne vagyok, ember.
Csak Zeke fogadna hívást dugás közben.
– Hol vannak az ikrek?
– Feltörik a foglalási adatbázist, hogy szobát szerezzenek nekünk a hajón, ahogy hallottam. – Vissza kellett utaznunk az Államokba, és Willow-val egyazon hajón együtt utazni legalább olyan jó lehetőségnek tűnt, mint bármelyik másik, sőt, még jobbnak is, mert így több időt tölthettem vele.
– Snake-nek szüksége van ránk. A Rascalsban van.
Zeke tudta, hogy ez mit jelent, és így szólt: – Felhívom az ikreket, és szólok nekik, hogy nem vagyunk a fedélzeten. A dokknál találkozunk.
A Rascals másképp nézett ki, amikor beléptünk az ajtón. A hely üres volt, kivéve Snake-et, aki egy széken ült, és négy fickó vette körül. A tegnap esti idióta, akinek két monoklija és törött orra volt, egy másik férfival szemben ült egy fülkében, egy idősebb, előkelőbb úriemberrel, de határozottan rokoni kapcsolatban. Az idősebb férfi a borostyánszínű whiskyt forgatta a poharában. Vagy övé volt a hely, vagy fizetett a tulajdonosnak, hogy kiüríttesse. Kibaszott gazdagok.
– Örülök, hogy csatlakozott hozzánk.
Felállt, ami figyelemre méltó teljesítmény volt, tekintve, hogy milyen szorosan be volt préselve abba a fülkébe.
– Jasen, az unokaöcsém, egy kicsit félkegyelmű, de családtag. Tegnap este tiszteletlenség érte, amikor ti úgy döntöttetek, hogy beavatkoztok az ügyeibe. Megértem, hogy ti itt vendégek vagytok, és talán nem tudjátok megítélni, hogy mi a helyzet. Semmi olyan nem történik itt, amiről én ne tudnék.
– Nos, akkor tudja, hogy az unokaöccse bántalmazott egy táncosnőt, túl durván bánt vele, mert az nem volt hajlandó a rendelkezésére állni.
Hideg tekintete rajtam landolt. – Azért fizetik, hogy a rendelkezésére álljon.
– Nem, azért fizetik, hogy táncoljon. Ha az unokaöcséd dugni akar, akkor fizessen egy kurváért. Tudnod kellene, mert egy ilyen arccal te sem ingyen kapod.
Közelebb lépett. – A pozíciójához képest, szörnyen nagy szája van.
– Milyen pozíció? Egy szobában lenni ál-gengszterekkel, akik egy kié a nagyobb farok versenyen vesznek részt, mert az a kövér fiú odaát bele akarta dugni a fütyijét egy táncosnőbe, és nem fogadhatott el nemleges választ. – Rámosolyogtam a nyafogó köcsögre. Még csak rám sem tudott nézni. – Dugtál már valaha nőt, dagadék, vagy csak kivered? A kezeden lévő bőrkeményedésekből arra következtetek, hogy az utóbbi, és gyakran csinálod, ugye?
A férfi fegyvert rántott. Nem félelmet éreztem, hanem dühöt. Itt volt egy újabb seggfej a seggfejek hosszú sorából, akiknek az jött be, hogy mások felett gyakorolták a hatalmukat. Snake-nek igaza volt, hogy behúzott egyet az unokaöccsének; ő azonban kész volt mindannyiunkat megölni, hogy bebizonyítsa, a farka nagyobb. Ugyanaz a szar, csak egy másik kibaszott országban.
– Vannak közöttünk olyanok, akik a világot az akaratukhoz hajlítják, és vannak olyanok, akiket meghajolnak előtte – gúnyolódott. – Mit gondolsz, te melyik vagy? Isaac, mutasd meg a vendégeinknek, mi történik, ha nem tisztelnek engem. – Isaac kést rántott. A valóság kegyetlenül hasba vágott. Egy röpke pillanatra még álmodni mertem egy olyan kapcsolatról, mint amilyen Travers úrnak volt a feleségével... hogy valami többért, valami jobbért küzdjek. Mint például egy angyalért, aki sírni tud, ha egy halom kőre néz vagy egy régi könyvhöz nyúl. Amire nem jöttem rá, hogy ennek a valami jónak az elérésének ára van. Nem ő húzott volna ki engem a rosszból, hanem én rántottam volna őt magammal. A magamfajta srácoknak nem voltak álmaik, rémálmokban éltünk. Eddig a határvonalon mozogtam, de itt volt az ideje, hogy oldalt válasszak. Egy pillanatra elgondolkodtam rajta, tiszta és gyönyörű volt, és csak néhány órára... az enyém. Aztán választottam egy oldalt.
Isaac belemélyesztette a pengét Snake vállába, egyenesen az izomba. – Úgy foglak összevagdosni, hogy amikor meglátod magad, emlékezni fogsz rám. – A tekintete elárulta, hogy ezt nem a főnöke miatt csinálja. Élvezte, élvezte, hogy félelmet és fájdalmat okozhat. A harcban ismerni kellett az ellenfelet, és ezek a rohadékok nem ismertek minket.
Zeke és én támadtunk, ők pedig nem voltak felkészülve, mert arrogánsan azt hitték, hogy nem fogunk visszavágni. Kiütöttem a fegyvert a főnök kezéből, majd arcon ütöttem. Úgy esett össze, mint egy tonna tégla. Isaacért fordultam, míg Zeke a többiekkel foglalkozott.
Isaac támadott, de ha az ember a gorillák ellen harcol, a mozdulatok ösztönszerűen jönnek. Eltereltem, és a saját lendületét használtam ellene. A földre zuhant, én pedig nekiestem. Megragadva a kést, hátára térdeltem, és hátrarántottam a fejét. A saját kését használtam, amikor az állától a homlokáig megvágtam. – Mostantól minden alkalommal, amikor a tükörbe nézel, emlékezni fogsz rám.
Egy lövés dördült, amitől megrándultunk, és láttuk, hogy a főnök magához tért, de az orra eltört. Óvatosan megérintette, mielőtt rám szegezte a fegyvert. – Ezért meg fogsz halni.
Nem is láttam, hogy Zeke megmozdult volna, az egyik percben még mellettem volt, a következőben már a főnök mögött volt, és eltörte a fegyvert tartó karját. Fájdalmában felüvöltött, és térdre rogyott.
– Ne ölj meg!
Zeke, Snake és én egyformán meglepődve és undorodva néztünk egymásra, hogy ez a faszfej milyen könnyen feladta. És még azt hitte, hogy gengszter. A zsebében matatott, és előhúzott egy kulcscsomót. – Van egy jachtom a dokkoknál. Vedd el, a tiéd.
Zeke átnyújtotta a fegyvert.
– Kérlek, ne ölj meg. Bármit megadok neked.
– Vannak emberek, akik a világot az akaratukhoz hajlítják, és vannak olyanok, akik meghajolnak előtte. Ki tudod találni, te melyik vagy? – A szemébe néztem, amikor megöltem. Abban a pillanatban megszűntem rémálmokban élni; én lettem a rémálom.
– Hol van az unokaöcs? – kérdezte Snake, miközben a mellkasához szorította a karját.
– Kórházba kell vinnünk téged.
– Jól vagyok. Csak egy italra és némi kötszerre van szükségem. Bárcsak láthatnám annak a dagadt fasznak az arcát, amikor meglátja, mit hagytunk neki. A nyafogó kis köcsög elmenekült. Meggyújtotta a gyufát, aztán elsietett, hogy elbújjon. Az agyába is golyót kellett volna eresztenünk, baszd meg.
Igen, kellett volna, mert neki köszönhetően, amikor másnap kora reggel a hajó kihajózott, én nem voltam rajta.
WILLOW
Reggel életem legintenzívebb éjszakája után ébredtem. Olyan helyeken fájt, ahol már régen nem fájt. Éreztem az illatát; az illata mindenhol ott volt rajtam. Aztán megláttam az óvszereket, négyet a padlón. Meg kellett volna ijednem, talán még meg is kellett volna rémülnöm. Honnan tudta, hogy hol vagyok? Hogy jutott fel a fedélzetre? Ehelyett hihetetlenül éreztem magam. Úgy éreztem, hogy élek.
Kimásztam az ágyból, és megpillantottam meztelen testemet a tükörben. A bőröm vörös volt a szakállától, az ajkaim feldagadtak; még egy harapásnyom is volt a mellemen. Aztán megláttam a könyvet az éjjeliszekrényen. A szívem hevesen vert, ahogy érte nyúltam. A naplót, azt a naplót, amit akartam, ami túl sokba került. Ő vette nekem a naplót. Vagy talán ellopta. Nem tudtam haragudni, mert ez volt a legkedvesebb gesztus, amit valaha is kaptam. Egy cetli csúszott ki belőle.
Még találkozunk.
Reméltem. Csak miután lezuhanyoztam és felöltöztem, vettem észre, hogy eltűnt a nyakláncom. A dublón, amit Harrytől kaptam. Kace vette el. Tetszett, hogy elvitte. Tetszett, hogy bárhová ment, egy kis darabkát magával vitt belőlem. Talán nem így képzelte el nagypapa, de határozottan vakmerő és boldog voltam.
KÉT HÉTTEL KÉSŐBB
– Akarsz mesélni róla? – Nem hallottam, hogy nagyapa közeledni. A háza ablakánál ültem, és az óceánt néztem. A vastag gyapjúszőnyeg elnémította a botja hangját. Letelepedett mellém az ablakpárkányra.
– Miről? – kérdeztem.
– A férfiról, aki ezt a tekintetet varázsolta az arcodra.
Zavarba kellett volna jönnöm, különösen, hogy nem sokat tudtam Kace-ről. Az arcát elrejtette az a sok bajusz, a szemét pedig a napszemüveg. Azon kívül, hogy tudtam, hogy kék szeme van, őszintén szólva nem tudtam, hogy néz ki az arca. Megdöbbentő volt beismerni, hogy még egy szembesítésből sem tudtam volna kiválasztani őt. Hát, ha meztelen lenne, és megérinthetném a testét, felismerném.
– Nem sokat tudok róla.
– Érthető, egy hét nem sok idő arra, hogy megismerj valakit. Mit tudsz róla?
– A neve Kace. Merész, vakmerő és rettenthetetlen.
– Mivel foglalkozik Kace?
– Nem leszel dühös?
– Nem.
– Ő egy tolvaj.
Düh suhant át szeretett arcán. – Téged lopott meg?
Talán a szívem egy kis darabját. – Nem.
Megkönnyebbülve kifújta a levegőt. –Azt mondtam, hogy légy merész és vakmerő. Mindig is jó emberismerő voltál, úgyhogy gondolom, több van benne, mint amit csinál. Szándékodban áll újra találkozni vele?
– Azt hiszem, a miénk egyszeri alkalom volt.
– Szeretem látni ezt az arckifejezést az arcodon. Boldog vagy.
Boldog voltam. Lehet, hogy soha többé nem látom őt, de mindig emlékezni fogok rá, és ez elég volt.
– Arra gondoltam, hogy leveszem a Csókot.
A nagyapámra kaptam a fejem. – Nem.
Azt hiszem, muszáj lesz. Sokkal szebben mutatna a házad falán.
Leesett az állam. – Komolyan mondod?
– Szereted azt a festményt. Azt akarom, hogy a tiéd legyen.
– A személyes gyűjteményed része?
– Igen, és most már a saját gyűjteményed első darabja lehet.
Átkaroltam őt. – Szeretlek.
– Én is szeretlek.
– Ez lenyűgöző. És ha ez valódi... – Tuttleman úr hagyta, hogy a gondolat a levegőben lógjon. Ugyanúgy lenyűgözte a napló, mint engem, és nem csak a történelmi jelentősége miatt. A naplóban egy kincsre utaltak. Milyen találó, hogy egy kalóz egyfajta kincses térképet adott nekem.
– Befejezem a megfejtést, de Willow, ha be tudjuk bizonyítani, hogy ez valódi, akkor az évtized lelete előtt állhatunk.
A naplót spanyol dialektusban írták. Mr. Tuttleman és a nagyapám is több nyelven beszélt folyékonyan.
– Ha valódi, én is benne akarok lenni abban a csapatban, amelyik felhozza.
Úgy nézett, ahogy én éreztem, a szemében kincskereső csillogás égett. – Csodálatos lenne a kezemben tartani, megérinteni. Fogadok, hogy csodálatos.
– Derítsük ki.
– Szeretném felvázolni az elképzeléseidet, Willow. Alejandro létezésének bizonyítása és a megmaradt család megtalálása egy dolog. Az utolsó tetteinek visszavezetése már nehezebb lesz. A keresett információt nem az interneten fogjuk megtalálni.
– Szóval, mintha tűt keresnénk a szénakazalban.
– Szerintem könnyebb lenne tűt találni a szénakazalban. Fogalmazzunk így. Elviszlek egy régi temetőbe, rámutatok egy kőre, és megkérlek, hogy találd meg nekem annak a személynek az élettörténetét, az egészet, beleértve azt is, hogyan halt meg, hol és ki volt vele. És nem használhatod az internetet a kereséshez. Még az is könnyebb lenne, mert a legtöbb temető errefelé nem az 1700-as évek végéig nyúlik vissza, és az alanyunk ebben az országban élt. Alejandro Spanyolországban élt.
Erre nem gondoltam, de igaza volt. Alejandro nem egy népszerű történelmi személyiség volt, csak egy olyan ember, aki jóval a számítógépek előtti időkben élt, szeretett és halt meg. – De megpróbálhatjuk. – Még én is hallottam a reményt a hangomban.
– Igen, megpróbálhatjuk.
Tuttleman úr teljesen megfejtette a naplót, és örömömre egy romantikus történet volt, szomorú, de mégis gyönyörű. Alejandro Ramos és fiatal felesége, Isabella, egy igaz szerelem története, amely túl korán ért véget, amikor a hajója elsüllyedt az Újvilágból Spanyolországba való visszatéréskor.
Az első lépésünk annak megállapításához, hogy a kincs valódi-e, annak igazolása volt, hogy Alejandro Ramos valóban létezett. Lehetséges volt, hogy a naplót egy hozzám hasonló reménytelen romantikus írta. Tuttleman úr negyven évig volt kurátor, így hosszú listája volt a kapcsolatokról, krónikákról és naplókról, amelyekre hivatkozhatott. Alejandróra és fiatal feleségére, Isabellára ezek egyikén keresztül talált rá. Ahogy ültem a padomon, és a festményemet tanulmányoztam, a fantázia szülte részemnek Kace jutott eszébe, amikor Alejandrora gondoltam. A miénk egy gyönyörű történet volt, rövid és múló, de gyönyörű. Évszázadok múlva talán egy fiatal lány belebotlik majd a naplóimba, a papírra vetett kívánságaimba, és ugyanazt a vonzalmat éli meg, hogy elmesélje a mi történetünket, mint ahogyan nekem kellett elmesélnem Alejandro és Isabella történetét.
Hallottam nagyapát, mielőtt leült mellém a padra. – Egy penny a gondolataidért?
– Tuttleman úr bebizonyította, hogy Alejandro és Isabella a naplómból valódiak.
– Tényleg? Milyen lenyűgöző.
– Megtalálta Isabella közvetlen leszármazottját is. Hetvenhárom éves, Isabella és a férfi, akihez Alejandro után hozzáment, ük-, ük-... valahanyadik unokája. – Oldalra fordítottam a fejem, hogy lássam, nagyapa engem vizsgál, nem a festményt. – Beszélni akarok vele.
– Hát persze, hogy akarsz.
Nem számítottam rá, hogy ilyen könnyen beleegyezik. – Nem gondolod, hogy hátborzongató vagyok?
– Nézz körül, Willow. Az életemet ebben a múzeumban töltöttem, hogy összerakjam a múlt történeteit. A szüleid a világot járják ezeket a történeteket kergetve. Neked az öledbe pottyant egy. Persze, hogy meg akarod ismerni a történetet. Te egy Blakeley vagy. Kapcsolatba léptél ezzel a nővel?
– Még nem, és ha nem akar találkozni velem, akkor ezt tiszteletben tartom.
– És ha mégis?
Megpróbáltam félénk lenni, amikor azt mondtam: – Kihagyok egy kis munkát, és pénzre lesz szükségem egy spanyolországi utazáshoz.
Egy másodpercig nem reagált, mielőtt hátravetette a fejét, és felnevetett. – Rendben. – Nagyapa ekkor elkomolyodott. – A férfi, aki ezt a naplót adta neked, akiről azt mondtad, hogy tolvaj. Van rá esély, hogy visszajön érte, ha megtudja, hogy kincs van benne?
– Nem hiszem.
– Mi volt a neve?
Eltereltem a figyelmemet a festményről, és nagyapára irányítottam. – Miért kérdezed?
– Azt hiszem, szeretnék erről megbizonyosodni. Nem igazán tudsz róla sokat. Adj egy kis nyugalmat ennek az öregembernek, és hadd nézzek utána.
Tetszett, hogy törődött velem. – A neve Kace.
– Ez minden, amit tudsz?
– Az akcentusa alapján elég biztos vagyok benne, hogy New Yorkból származik.
– Ezzel tudok kezdeni valamit. A Kace szokatlan név.
– Kérlek, ne mondd el, mit tudsz meg. Szeretnék úgy emlékezni rá, ahogy én ismertem.
– Jogos.
A vulkanikus sziklákból álló sziklaszirtre épült városból csodálatos kilátás nyílt. Barcelonától északra, Castellfollit de la Roca-ban voltam. Izabella családjának utolsó tagjai éltek ebben a kisvárosban, amely veszélyesen közel terült el az 50 méter magas szakadékhoz. A városon átvezető keskeny utca elbűvölő volt. Az otthonuk egyszintes volt, amely a sziklafal mentén húzódott a városközpont felé. Az ajtót egy kisfiú nyitotta ki, aki fehér ingben álldogált, a haja még nedves volt a zuhanytól. Mögötte egy nálam valamivel idősebb nő jelent meg. Gyönyörű volt, hosszú sötét haj, mandulavágású szemek. Mosolygott.
– Camilla vagyok, ő pedig a fiam, Javier. Kérlek, gyere be. Azt kívántam, bárcsak olyan jól beszélnék spanyolul, mint ő angolul.
– Willow vagyok. Köszönöm, hogy az otthonodban fogadsz.
– Luciana nagyon izgatott, hogy beszélhet veled. Ő a család történésze. Alejandro és Isabella a kedvenc témája.
Követtem őt a házon keresztül. A szőnyegek kopottak voltak, a bútorok használtak, de melegség és szeretet áradt a falakból. Elértük a konyhát, a ház központját, és az asztalnál Luciana – Isabella leszármazottja – ült. Gombóc nőtt a torkomban, miközben a szívverésem felgyorsult. Camilla felajánlott egy széket, és ahogy leültem, Luciana kezét a sajátomba fogtam.
– Köszönöm, hogy beleegyezett, hogy találkozzunk.
Luciana spanyolul beszélt. Camilla lefordította: – Megtisztelő, hogy ilyen hosszú utat tettél meg.
– Nem ismerem Alejandro és Isabella teljes történetét, de amit tudok, az megérinti a romantikus szívemet.
Camilla csatlakozott hozzánk az asztalnál. – Akkor el kellene mesélnünk a többit is.
Három órával később a szívem fájt, és a szemem égett a könnyektől. Későre járt, és Luciana felajánlotta nekem az egyetlen hálószobáját. Meghatott a gesztus, de az ágyát nem fogadhattam el.
– Foglaltam egy szobát egy barcelonai szállodában. De köszönöm a mai napot, hogy ennyi mindent megosztott velem a családjáról.
Luciana az asztalnál ülve szólalt meg. Camilla lefordította: – Reméli, hogy megtudtad, amiért jöttél.
– Igen, meg. Szeretném elmondani a történetüket; ez a célom. A naplóban Alejandro említett egy Felix nevű valakit. Tudja, hogy ki az?
– Nem, sajnálom.
– És van egy utalás egy nyakláncra, amit Alejandro készíttetett Isabellának. Tudja, hogy kapott-e valaha is ilyen nyakláncot?
Camilla fordított, mielőtt válaszolt: – Tudomása szerint nem.
– Meg akarom találni azt a nyakláncot. Hogy megosszam a világgal a tragikusan rövid szerelmi történetüket. Hangsúlyoznom kell azonban, hogy időbe telik majd összerakni az életét és a halálát. Évekig is eltarthat, ha egyáltalán képesek leszünk rá.
Camilla megosztotta Lucianával, aki aztán megkérdezte: – De meg akarod próbálni?
– Én egy Blakeley vagyok. Ez a dolgunk, elveszett kincsekre vadászni.
– Talán egy nap majd megtaláljuk, a szerelmük szimbólumát – mondta Camilla.
– Remélem, egy nap majd én is átadhatom neked.
A szálloda erkélyén álltam, és néztem az éjszakai Barcelonát, de a gondolataim a velem megosztott történeten jártak. Isabella egy nagyon jómódú család lánya volt. Az apja, egy iparmágnás, a vas– és acélgyártásban dolgozott. Üzleti kapcsolat megszilárdítására egy elrendezett házasságot terveztek lányának. Egy nap a valenciai kikötőben sétálva meglátta Alejandrót, egy fiatal úriembert, aki saját hajóflottát épített. Szerelem volt első látásra. Alejandro nem vesztegette az időt, azonnal megkérte és feleségül vette a lányt. Vett neki egy házat, és mindent, amire a szíve vágyott. Amire a lány a legjobban vágyott, az a férfi volt, de az üzlet még gyerekcipőben járt, így a férfi heteken át távol volt tőle, az Újvilágba utazott, és hírnevet szerzett magának. Az egyik Újvilágból való hazautazásából nem tért haza. A nő várt és várt, de amikor a hetekből hónapok lettek, tudta, hogy a férfi meghalt. Férj nélkül, aki gondoskodott volna róla, haza kellett térnie. Az apja mindent a szőnyeg alá söpört. Hozzáadta őt ahhoz a férfihoz, akit neki szánt. Az Alejandróval való életéről soha többé nem esett szó. Naplót azonban vezetett, a legtöbbje évszázadokkal később egy tűzvészben elveszett, de Lucianának voltak lapjai az egyikből. Isabella idősebb volt, a gyermekei felnőttek, de a szíve ott lapult azokon a lapokban. És Alejandro volt az a férfi, akiről írt. Nem tudtam nem gondolni Kace-re. Nem mondanám, hogy szerelem volt első látásra, de tagadhatatlanul vonzódtam hozzá. Milyen történetet írtunk volna, ha a körülmények másképp alakulnak? Megtalálnám Isabellát. Elmondanám a történetüket, az ő hangjuk lennék, megosztanám a világgal rövid, de megható szerelmi történetüket. De hogyan is kezdjek hozzá? A telefonomért nyúltam, és felhívtam az egyetlen embert, akiről tudtam, hogy tudja.
– Szia Harry. Willow vagyok. Van egy figyelemre méltó történetem, amit el kell mesélnem neked.
Köszi szépen!🤗😘
VálaszTörlés