6. fejezet

 

6. fejezet

Fordította: Shyra

WILLOW

Napjainkban

Deckerrel tizennyolc méter mélyre merültünk. A légzőkészülékéből származó buborékok vidáman táncoltak a felszínre. Nemcsak álmaim állását kaptam meg, hanem tényleg a paradicsomot nevezhettem otthonomnak. Vettem egy romos házikót, amit évekig tartott rendbe hozni, de közvetlenül a tengerparton volt. A kilátásom a türkizkék óceánra és a fehér homokra nyílt, ameddig csak a szem ellátott. A tengerparton megtörő hullámok hangja egy kicsit olyan érzést keltett, mintha otthon lennék.

Az állásom részmunkaidős volt, így amikor éppen nem mentésen voltam, az egyik helyi üdülőhelyen dolgoztam. Kisgyerekeket vittem sznorkerezni, vagy a szüleiket búvárkodni néhány mesterségesen kialakított búvárhelyre. Sosem lehetett megunni a gyerekek és a szülők arckifejezését, amikor látták, milyen szépségek élnek a tenger alatt.

Sárga uszonyos halak suhantak el mellettünk, a csillogó uszonyuk fényesen ragyogott a zavaros vízben. A távolban egy cápa, valószínűleg egy karibi szirticápa jellegzetes mozgását láttam. Nagyon gyakoriak voltak ezekben a vizekben; az a szinte lusta mozgásmód, ahogyan siklott a vízen keresztül.

Minél mélyebbre merültünk, annál kísértetiesebbé vált a környezetünk, mintha még a tenger alatti élet is távol tartaná magát az elveszett lelkektől. Többször láttam már ezt a látványt, mint ahányszor meg tudnám számolni, mégis könnyeket csalt a szemembe minden alkalommal, amikor a hajó feltűnt. A Magdalene egy brit kereskedelmi hajó volt, amely 1783-ban süllyedt el. Évekbe telt, mire megtalálták a pontos helyét az Atlanti-óceánban, és hetekig tartó fémdetektoros keresés után végül tengeri csigák árulták el a Magdalene helyét. A tengeri csigák tápláléka nagyrészt kagylókból áll, és a kagylókat vonzzák az erodálódó állapotok – például az öreg, fából készült hajótestek.

Hetekig tartó feltárás után végre megnézhettük, mi maradt meg. A kormánykerék tele volt kagylókkal; egy olyan hajó, amely több mint két évszázaddal korábban süllyedt el, és a kormánykerék még mindig ép volt. Ha behunytam a szemem, láttam a kapitányt, amint hosszú parókájában és Cavallier-kalapjában büszkén állt a kormánykerék mögött, és navigál. Az árbócok már régen elkorhadtak, a kötelek szétfoszlottak, és a homok és a víz megfakította a hajót egyedileg azonosító díszítéseket. A Magdalene bal oldali ágyútüzet kapott és elsüllyedt, orral előre borulva. Amikor az óceán fenekére ért, a hajó a jobb oldalára dőlt. Kalózok voltak? Vajon a legénység hősiesen harcolt?

Eddig találtunk néhány érmét, néhány gyertyatartót és palackot, de a Les Deux Cadeaux[1] rejtve maradt. Úgy vélték, hogy az amerikai gyarmatosítók ajándéka volt III. György királynak, köszönetképpen a támogatásáért. Hogy pontosan mi volt a kincs, senki sem tudta, csak azt, hogy egy készlet volt, és aranyból és drágakövekből készült. Az idővonal passzolt, mivel a Magdalene ugyanabban az évben süllyedt el, amikor az amerikai függetlenségi háború a párizsi békeszerződés aláírásával véget ért. Az a hír járta, hogy a darabokat ellopták, miután a franciák 1793-ban hadat üzentek Nagy-Britanniának, ami megmagyarázná, miért volt a műkincseknek francia neve, amelyet egyértelműen átneveztek, miután francia birtokba kerültek. De ha a Magdalene soha nem hagyta el az Újvilágot, és a darabkák valóban még mindig ott voltak, akkor miért ez a történet?

Decker jelezte, hogy menjünk fel. Amint a felszínre értünk, kivettem a légszabályzómat. – Ez sosem unalmas.

Rám villantott egy mosolyt. – Soha nem lehet az. – Felnézett a szürke felhőkre. – Úgy tűnik, csúnya idő jön.

A nyelve lassan végigvándorolt a lábam belső oldalán, a keze pedig a hálóingem alá csúszott, a csípőmön át a fenekemig. Forró leheletével ingerelte a lábam közötti érzékeny helyet. Zihálva megmozdítottam a csípőmet, arra bátorítva őt, hogy haladjon feljebb. Hogy megkóstoljon azon a helyen, ami vágyott rá.

Ujjaim a hajába tekeredtek, miközben mélyen a torkomban felnyögtem. Az orra végigsimított a csiklómon, amitől úgy rázkódtam, hogy a lábujjaim begörbültek. A nekinyomta a nyelvét, és lassan felfelé mozgatta. A hátam meggörbült, a combjaim az arca köré feszültek, és ekkor megszólalt az ébresztőórám. Megfordultam, és a kelleténél nagyobb erővel csaptam rá a tetejére, de pocsék időzítésről beszélünk. Felültem, és a hajamba túrtam. Kace. Az álmok rögtön azután kezdődtek, hogy elköltöztem. Nem tudtam megmagyarázni, de valahogy tudtam, hogy meghalt. A mellkasomban érzett fájdalom még most is gyötrelmes volt. A szívemben ő élt, és vadászott a tengereken... a gyönyörű, szexi, arrogáns és veszélyes férfi, aki egyetlen nap és egyetlen éjszaka alatt visszavonhatatlanul megváltoztatott. Az évek során az iránta érzett vonzalmam szerelemmé változott. Szerettem őt. Emlékeztem rá. Gyászoltam őt. Soha nem váltam meg a nyakláncától és a naplótól, és nagyon közel voltam ahhoz, hogy megtaláljam Isabellát és az általa elrejtett kincset. Ha megtalálom, azt tervezem, hogy a leletet neki ajánlom. Egyelőre átvetettem a lábam az ágyam szélén, és a zuhanyzóhoz vonszoltam magam. Ma egy másik kincsre vadásztam.

– Nagyapa, látnod kellene. Ez a leghihetetlenebb látvány. Ahhoz képest, hogy milyen régen süllyedt el, elképesztően jó állapotban van. Küldtem neked néhány képet. Az asszisztensed segíthet előhívni őket.

– Víz alatti fényképezés. Kezdek megöregedni.

– Ó, hagyd abba.

– Hallom a hangodon, hogy boldog vagy. Ez az, amit reméltél, és még annál is több, nem igaz?

– Igen. Minden alkalommal, amikor lemegyek, a tengeren elhunytak élete és történetei lenyűgöznek. Tragikus és mégis olyan gyönyörű. És hogy lehetőségem van elmondani legalább néhányat ezekből a történetekből, hogy hangot adjak azoknak, akik ilyen hirtelen elvesztették a sajátjukat. Most már jobban értem, hogy anya és apa miért teszik, amit tesznek. Ez izgalmas.

– És tetszik, hogy engem is bevontál ebbe. Olyan, mintha veled együtt élném át.

– Hogy vagy? Fáradtnak tűnsz?

– Semmiség, csak egy kis probléma Harryvel.

– Harryvel?

– Megint bajba keveredett. Úgy szeretem az embert, mintha a testvérem lenne, de sok vele a munka.

– Segíthetek valamiben?

– Nem, de köszönöm. Már megszoktam, hogy én fizetem ki az óvadékot. Küldj képeket, ha megtaláltad a kincset.

– Tudod, hogy fogok.

Múlt éjjel vihar volt, és a homok elcsúszott, így a hajó egy újabb része került a felszínre. A tatnál dolgoztam, már hónapok óta. Ez volt az a hely, ahol a kapitány kabinja lehetett. Az elmélet szerint a kincset a kapitánynál tárolták. Aprólékos munka volt, de a kapitányi lakrész megmaradt részének nagy részét átnéztem. Ha a kincs itt volt, már nem sokáig tarthatott, amíg felfedeztük.

A nagy tömlőket felhúztuk, amint feltártuk a hajót. Fémdetektorokat használtunk, és amikor jelzett, kézzel végeztük tovább az ásást. Búvárzsákokat tömtünk tele, ahogy a csapat feltárta a kincseket, amelyeket a Magdalene rejtegetett.

A kapitányi kabinban a bútorok nagy része szétmállott az évek során, de a hajó szerkezete sértetlen volt. Izgalom bugyogott bennem, amikor felfedeztem egy rekeszt, amely úgy nézett ki, mintha csak a fal egy része lenne. Jeleztem a többiek felé, a felfedezésben ők is részt akartak venni.

Óvatosan eltávolítottuk a burkolatot, a lehető legkevesebb kárt okozva a hajónak. Belevilágítottam a rekeszbe, és az első ellenőrzés után a csalódottságom nyilvánvaló volt. Decker jelzett, hogy fókuszáljak újra a hátsó sarokba. Tele volt homokkal, de ő látott valamit, amit én nem. Két másik búvárral elkezdett kutatni a homokban. A testbeszédéből tudtam, hogy megtalálta őket. Jelzett nekem. Ahogy megközelítettem, nehéz volt szavakba önteni a reakciómat, amikor megláttam a két nagy, ásványi anyaggal bevont tárgyat... a gyomromban repkedő pillangók, a szívem dobogása, a fejbőröm bizsergése, a várakozás, mind egyszerre öntött el. A tekintetünk összekapcsolódott, mindketten sírtunk... a boldogság könnyei, egy olyan mély érzelem kitörése, melyet nem lehetett visszatartani.

Hárman kellettünk, hogy minden egyes tárgyat kiemeljünk a nyugvóhelyükről. A nehezebb darabokhoz használt léggömböket minden darabra ráerősítettük, és néztük, ahogy könnyedén a felszínre úsznak. Utánuk mentünk, hogy lássuk a fogadó csapat izgatott kiabálását. Miközben a hajó tatjához erősített kis daru segítségével kihúzták a műtárgyakat a vízből – a motor beindításának ismerős zúgó hangja –, felmásztunk a hajóra, és ledobtuk a felszerelésünket, mielőtt csatlakoztunk a többiekhez a fedélzeten. A tengervíz lecsöpögött a tárgyakról, ahogy felemelték őket, és több mint kétszáz év óta először érezhették a nap melegét.

Az egész legénység körbejárta a fedélzetet, ahol a tárgyakat lassan leengedték. Az ásványianyag mennyisége miatt a csapatnak eltart egy darabig, amíg megtisztítja őket, de a méretük alapján megtaláltuk a Les Deux Cadeaux-t.

Decker mellém lépett, és átkarolta a vállamat. – Kurvára megtaláltuk.

– Nem is tudom szavakba önteni, hogy mit érzek most.

– Egyikőnk sem. – Aztán elkiáltotta magát: – Ma este ünnepelünk!

A csapat harsány éljenzéssel értett egyet.

A nap a horizont fölé bukkant, és narancssárga, sárga és lila színekkel festette be az eget, mintha ecsetvonásokkal húznák át a vásznat. A homok a lábam alatt, és a tengerpartra csapódó türkizkék hullámok ismerős és megnyugtató hangjai társaságot nyújtottak a reggeli futásom során.

Három hét telt el azóta, hogy felhoztuk a Les Deux Cadeaux-t, és még mindig mámoros voltam. Kétségkívül ez volt a legnagyobb felfedezés, amit valaha is tettünk. A két, drágakővel kirakott kereszt, gyönyörű volt. Nem is gondoltam arra, hogy milyen szerencsés mellékhatása van annak, ha valaki abban az üzletágban dolgozik, ahol a szüleim dolgoztak, de volt egy. Minél jobban belekeveredtem, annál jobban megértettem őket és a vadászat iránti szeretetüket. Persze ez nem hozta helyre a gyermekkorom elhanyagoltságát, de jobban megértettem, hogy miért. És valóban kincset találni... arra nem voltak szavak. Már intézkedtek, hogy elmenjenek a Smithsonianba[2]. El kell utaznom Washington DC-be – mert ha már az izgalomról beszélünk -, hogy a múzeumban láthassak kiállítva valamit, amit én segítettem felhozni a tengerből.

A sziget turisztikai központja felé futottam, bár még korán volt, így még senki sem volt sehol. Volt egy pékség, ahol a legjobb kávét és fánkot készítették. Minden reggel kaptam egyet. Talán kontraproduktív volt megenni az éppen elégetett kalóriákat, de annyira finomak voltak. Lassítottam a tempón, hogy lehűljek, amikor megcsörrent a mobilom. Zoe Doyle. Az üdülőhelyen találkoztunk. A barátságunk azonnal megköttetett. Szabad szellem volt. Az anyja egy B-kategóriás filmsztár volt, aki a szigetre vonult vissza, de nem tudott leszokni a drogfüggőségéről, ami végül az életébe került. És Zoe a tragédiát valami pozitív dologgá változtatta. Az élet rövid voltára való emlékeztetés miatt Zoe minden napot a lehető legteljesebben élt meg. Volt érzéke a drámaisághoz is, valószínűleg ezt a tulajdonságát az édesanyjától örökölte. Folyamatosan változtatta a megjelenését, egyik héten még régi hollywoodi glamour volt, a következőn pedig már gót. Társaságkedvelő volt, vicces és a legjobb barátom. Egy kicsit őrült is volt.

– Ma este randim lesz. Valószínűleg 150 centi magas és három szeme van. Vagy selypít. Fogadok, hogy selypít. – Zoe-ra jellemző volt, hogy kihagyja az üdvözlést, és rögtön a hívás okára tér.

– Kétlem, hogy selypít.

– Talán álmodozó? Mi van, ha az a típusú álmodozó férfi, aki keresi a szivárvány végét? Vagy hisz az unikornisokban? Vagy a szivárványon lovagoló unikornisban? A francba, nincs olyan ruhám, ami alkalmas lenne egy randira egy ilyen férfival.

Zoe imádott vásárolni. Nem kellett neki ok a vásárlásra, de ha volt, akkor mindenki felköthette a gatyáját. Nem volt szüksége rám ehhez a beszélgetéshez, ezért megkérdeztem: – Ittál?

– Ha!

– Egy szivárványon lovagló egyszarvúról álmodozók? Talán ha ötéves.

– Tudod mit? Szeretném, ha nevetségesen dögös lenne, de valószínűleg úgy néz ki, mint Frodó.

– Ez valaki arról az online oldalról, ahová azt akartad, hogy regisztráljak?

– Igen.

– És félő, hogy az oldalt használó férfiak úgy néznek ki, mint Frodó?

– Sosem tudhatod.

– Szerintem tényleg abba kéne hagynod a hajfestést. Kezd kihatni az agyadra.

– Vicces. Ó, mennem kell. Törölközőfétises idefelé igyekszik. Minden reggel négy törölközőhöz ragaszkodik. Mi a fenét csinálsz négy kibaszott törülközővel? Most komolyan, kötelet készít, hogy az ablakon át ki tudjon osonni, hogy ne kelljen kifizetnie a borsos számlát? Majd később felhívlak, és mindent elmesélek Frodóról.

– A telefon mellett fogok várni.

– Okostojás.

Bontottam a vonalat, miközben kinyitottam a pékség ajtaját. A tulajdonos, Dwayne nem rajongott a mobiltelefonért. Szerinte az embereknek egymással kellene beszélgetniük, nem pedig a telefonjaikkal. Nem is ellenkeztem. Amint beléptem, hallottam a mély, dörmögő hangját.

– Willow. Jó reggelt.

– Szia. Jó illat van itt.

– Kísérletezek.

– Én leszek a kísérleti nyúl.

– Ezt megjegyzem. A szokásosat kéred?

– Igen. – Megnéztem az órámat. Volt egy hely, ahová mennem kellett még.

– Tessék. Holnapra lesz néhány újdonságom, amit kipróbálhatsz.

– Kezet rá.

Kifizettem a reggelimet, felkaptam az egyik újságot, és elindultam kifelé. Amikor hat évvel ezelőtt ideköltöztem, el voltam ájulva a helytől. Annyi mindent lehetett csinálni és látni, de még ennyi dekadencia közepette is ott volt a szegénység. Akárcsak az a kislány Cancúnban. Egy férfi különösen felkeltette a figyelmemet, mert bár hajléktalan volt, mindig mosolygott. Azzal keresett pénzt, hogy a turistákat rajzolt, nem mintha ebben nagy sikere lett volna. Miközben engem lerajzolt, beszélgettünk. Befektetési bankár volt a Wall Streeten. Egy munkamániás, aki a munkáját vette nőül. A cége kényszerszabadságra küldte ide, de ezalatt teljesen összeomlott. Még évekkel később is az utcán élt az egyszerűség kedvéért. De ami igazán megérintett, az az volt, hogy felismertem a magányt. Tudtam, milyen érzés magányosnak lenni. Nem kívántam ezt senkinek. Így az első találkozás óta, amikor lerajzolt, azóta együtt reggeliztünk. Kávé, egy fánk és a reggeli újság.

– Jó reggelt, Warren.

– Láttad azt az eget? Gyönyörű napunk lesz.

Letelepedtem mellé a padra, keresztbe tettem a lábam, és átadtam neki a kávéját és a fánkot. – A sport részt akarod?

– Igen.

Csak a szórakoztató rovatot olvastam az újságban. A többi túl lehangoló volt. A következő egy órában pedig élveztük a reggeli csendet és egymás társaságát.

Segítettem Deckernek bepakolni a felszerelést a két csónakja közül a kisebbikbe. Merülésre indultak, olyanra, amihez nem volt rám szükség. Valójában jobban szerettem részmunkaidőben lenni, mert még nem nyertem vissza a szárazföldi járásomat a legutóbbi merülésünk óta, és ők megint elindultak.

– Ezúttal mi az? – kérdeztem.

– Arany.

– Arany? Mint érmék?

– Rudak.

– Miféle roncsban vannak aranyrudak?

– Egy olyanban, amit ki fogunk emelni – mondta vigyorogva. – Őszintén szólva, Harry már régóta keresi ezt a bizonyos hajót. Nemrég kapott néhány hírt, és megkérdezte, hogy megnéznénk-e. – Egy percig vizslatott. – Be akarsz szállni?

A nyelvem hegyén volt az igen, de tízből kilencszer semmi sem jött ki a merülésből, és még mindig a legutóbbi után lábadoztam. – Majd én tartom a frontot. Harrynek még mindig félig a vízben van a lába, igaz?

– Nem tudom elképzelni, hogy valaha is teljesen abbahagyná. – Gondolom, ebben igaza volt Deckernek. Nem tudtam elképzelni, hogy a szüleim valaha is nyugdíjba vonulnának, de ha mégis, akkor is mindent figyelemmel kísérnének.

– Egyébként hogyan találkoztál Harryvel?

– Hallott egy számítógépes algoritmusról, amit én készítettem, és volt rá egy alkalmazása.

– Ó, csak ennyi? Olyan egyszerűen hangzik. Béna vagyok a technológiában. Alig tudom használni a mobilomat is.

– Számomra ez egyszerű. Mindig is jól bántam a számítógépekkel, a helyi könyvtárakban pötyögtem rajtuk, amikor csak tudtam.

– És így kaptál munkát.

– Pontosan.

– Örülök, hogy Harry megtalált.

Rám villantott egy mosolyt.

– Jó vadászatot – mondtam mosolyogva.

– Mint mindig.

– Így, CeCe. Tartsd a búvárpipát a víz fölött, különben nyelni fogsz a tengervízből, és az undi. – CeCe nagy kék szemei rám néztek a maszkon keresztül, és a kis ujjaival jelezte, hogy oké.

A víz annyira tiszta és kék volt. Minden alkalommal, amikor itt úsztam, arra a napra gondoltam, amikor Kace-szel úsztunk a cenotákban. Még ennyi évvel később sem volt olyan napom, amely azt a napot felülmúlta volna.

Élénk színű halak úsztak el mellettünk, olykor teknősök, és korallok és tengeri növények vettek körül bennünket. Kitapasztaltam, hogy tíz gyerek a maximum, amivel elbírok. Sokat segített, hogy mindannyian nagyon lelkesek voltak, de egy kicsit féltek is. Okos dolog volt félni, mert az óceán könyörtelen volt... gyönyörű, de halálos.

Cece kivette a sznorkeljét, és pufók kisujjával a hínárban úszkáló csikóhal felé mutatott. – Ez egy csikóhal, Willow. Megfoghatom?

– Emlékszel Némóra, és arra, hogy mennyire félt az emberektől.

A kis fejecskéje fel-le billegett.

– Nem akarjuk megijeszteni, ugye?

– Neeem. – Elhúzta a szót, miközben a nyomaték kedvéért a fejét is megrázta.

– Egyre fiatalabbak és fiatalabbak – tűnt fel Zoe az munkájához illő öltözékében, egy sötét kosztümben és valami trópusi színű selyemblúzban.

– Imádnivalóak.

– Túl kicsik és rendetlenek az én ízlésemnek.

– Nem rendetlenek.

– Néhányuk rendetlen. Mint az ott, aki a fejére önti a nedves homokot. Minden résébe homok szivárog be. Fúj.

– Nevetséges vagy.

– Gyakorlatias.

Fél szemmel a gyerekeket figyeltem, és megkérdeztem: – Milyen volt Frodó?

– Frodó volt, igazából alacsonyabb, mint Frodó. Az éjszakát görnyedten töltöttem, hogy ne tűnjek mellette amazonnak.

– Gondolom, nem lesz második randi.

– Nem. Imádom ezt a szigetet, de őszintén szólva férfit találni olyan, mint megtalálni azokat a kincseket, amikért te és Decker mindig vadásztok. És ha mégis találkozol valakivel, az általában turista, és egy-két héten belül eltűnik. – Rám pillantott, és elvigyorodott. – Nem mintha nem használnám ki azt az egy-két hetet, de néha egy lány többet akar.

– Szeretnék bátorító szavakat mondani neked, de én is érzem a frusztrációdat, úgyhogy ehelyett inkább csak annyit mondok, hogy gondolj arra a sok pénzre, amit a magas sarkú cipőkön spórolsz meg.

Nem akart nevetni, de egy kuncogás mégis kijött belőle. – Nem segít. Azért jöttem, hogy elvigyem a kis csöppségeket a szabadtéri piknikre.

– Segítek rendbe szedni őket, mivel nem szeretném, ha a homok minden résedbe belekerülne.

– Aranyos.

Aznap később a verandán ültem, és néztem, ahogy a vihar közeledik. Semmi sem volt jobb, mint a tengerparton nézni a vihart, és bármennyire is fantasztikus volt a kilátás, volt egy hely a szigeten, ami még ennél is jobb volt.

Nem kellett messzire sétálni. A ház már azóta a piacon volt, hogy ideköltöztem, de nem a ház volt az, ami rabul ejtett, hanem a kilátás a privát strandról. Annyira lenyűgöző volt, hogy havonta néhányszor belopóztam a területre, hogy magamba szippanthassam a látványt.

Minden alkalommal elakadt a lélegzetem. A hullámok vadabbak voltak, mint az én partomon, és különösen akkor, amikor vihar közeledett. Lélegzetelállító volt.

A ház olyan volt, mint egy látomás, ahogy a tengerparttól távolabb, a környék őshonos fái – kókuszpálmák, babérpálmák és tüzes narancssárga virágokkal tündöklő fák – elrejtették a fehérre meszelt, terrakotta tetővel fedett villát. Nem volt nagy hely, de tökéletes volt. Az eleje csupa ablak volt, fekete redőnyökkel a viharok elleni védelem érdekében, és egy fedett veranda mennyezeti ventilátorokkal, hogy keverje a trópusi levegőt. Egy függőágy volt két pálmafa közé kötve, és el tudtam képzelni, hogy ott fekszem egy könyvvel és egy hideg itallal. Megfordultam, hogy szemügyre vegyem a kilátást, a vizet, amely úgy nyúlt el a horizontig, mint egy türkizkék takaró, a fehér, porhanyós homokot és a pálmafákat, amelyek közül némelyik oldalra nőtt, mások görbén, de mindannyian az égen lángoló gömb felé nyújtózkodtak.

Letelepedtem a homokra, és a következő egy órában a vízen táncoló villámokat figyeltem. Bőrig áztam, miközben hazafelé menet megkerültem a házat. Észrevettem egy autót az utcán, közvetlenül a ház előtt; a motorháztető fel volt nyitva, de a mobilszolgáltatás errefelé a legjobb esetben is csak gyenge volt.

– Sikerült segítséget hívni? – kérdeztem, ahogy megkerültem a kocsi elejét. Egy férfi támaszkodott a motor fölé, és már egy ideje ott lehetett, mivel az inge a bőréhez tapadt, kiemelve izmos hátának szépségét. A tekintetem végigsiklott a karján, a tetoválásra. Nagyon konzervatívan volt öltözve, kivéve azt a kis lázadást a tetoválás formájában. Átpillantott a válla fölött. A szeme szürke volt, és nevetségesen hosszú szempillái voltak.

– Nincs térerőm. – Mély, kulturált hangja volt, amely a testem néhány meglehetősen kellemes helyén rezonált. Aztán kiegyenesedett, és hátra kellett döntenem a fejem, hogy ránézhessek. Imponáló volt a szó, ami eszembe jutott. Magas, széles váll és mellkas, ugyanakkor szénszürke nadrágja ráfeszült keskeny csípőre. Sötét haja, nem fekete, de a dús, sötét csokoládé színét idézte, rövidre volt vágva, de a tetején épp elég hosszúra volt hagyva ahhoz, hogy az ujjai elveszhessenek benne. Vonzalmat éreztem, élesen és erőteljesen.

Megráztam magam. – A szolgáltatás itt kint elég bizonytalan. –  A tekintetem végigsiklott a testén, mert tényleg gyönyörű teste volt, és megállapodott a kezén. Aztán rájöttem, hogy őt nézem, miközben ő nézi, ahogy én nézem őt. A tekintetemet az övére emelve, egy enyhe mosolyra kaptam. – Itt lakom az út végén, ha szeretnéd használni a telefonomat és megmosni a kezed.

Az életem múlott volna rajta se tudtam, hogy mire gondolhatott. Valószínűleg jobb is volt, hogy nem tudtam.

– Köszönöm. Elfogadom.

Hirtelen zavarban éreztem magam, elléptem a kocsijától, és kínosan gesztikuláltam lefelé az utcán. – Erre van. – Még csak néhány lépést tettünk meg, amikor megkérdeztem: – Jól érzed magad St. Croix-ban?

– Nagyon.

– Részt vettél valamelyik hajós túrán már?

– Nem.

– Ha van időd, nagyon szép a szigetet megnézni a tengerről. Ha kalandvágyó természetű vagy, van kötélpálya, banánhajózás és parasailing. Ami az étkezést illeti, a turistás helyek nagyszerűek, de van néhány, az útról letérő hely is, mint például az Anceline's, ahol a legfinomabb rumtortát készítik. – Összevissza beszéltem. Fogd be, Willow.

A lába olyan hosszú volt, hogy úgy lépkedett, hogy mellettem maradjon. Százhetven centi voltam, és aprónak éreztem magam mellette. A fejét lehajtotta. – Mióta élsz itt?

– Hat éve.

– Szép helyet nevezhetsz az otthonodnak.

– Valóban így van.

Elértük a házamat, és ő kinyitotta nekem a kaput. A gesztus olyan magától értetődően történt, nem begyakorolt szokás volt, hanem megszokott. Rámosolyogtam; az arckifejezését nem tudtam leolvasni. Intenzív volt, az biztos, de hogy járt valami a fejében, de hogy mi, azt nem tudtam megmondani. Felsiettem a bejárati lépcsőn, ő pedig követett. – Hozom a telefont. A fürdőszoba arra van.

Remegett a kezem, amikor a konyhába értem, kellett egy perc, hogy megnyugodjak. Nem voltam benne biztos, hogy mi okozta az idegességet. Persze, pokoli dögös volt, ugyanakkor egy idegen, akinek nem sok erőfeszítésbe került volna kettőbe roppantani, és talán pont ez is volt, a veszély bele volt ivódva, pont, mint a szokásai. Konzervatívan öltözködött, mégis tetoválást viselt. Az ellentmondások, amelyek könyörögtek, hogy összerakjuk őket, hogy felfedjük a történetét, és volt egy olyan érzésem, hogy egy pokoli történetet rejt ez a szexi férfi, aki jelenleg a fürdőszobámat használja.

Amikor kiléptem a verandára, már ott állt, kezét a nadrágja zsebében dugva, a nedves vászon a hátizmaira feszült. A számban összefutott a nyál.

– Adnék száraz ruhát, de nincs.

Elfordította a fejét, és egy másodpercig csak bámult, mielőtt azt mondta: – Gyönyörű kilátás.

Átadtam neki a telefont. – Tárcsáztam Bobby számát. Ő a legközelebbi szerviz.

– Köszi.

Leléptem a verandáról, hogy magára hagyjam. Néhány perccel később csatlakozott hozzám.

– Köszönöm – mondta, miközben visszaadta a telefonomat, és elindult a kapu felé. A csalódottságtól megereszkedett a vállam. Nem tudtam, mit reméltem, de nem akartam, hogy elmenjen.

– További kellemes pihenést.

Elérte a kaput, és visszanézett rám. – Még találkozunk. – Aztán eltűnt.

Nagyon valószínűtlen volt, hogy még találkozunk, de a szívem megdobbant a gondolatra.

---

[1] Fordítás: A két ajándék

[2] A Smithsonian Intézet az Egyesült Államok kormánya által alapított és irányított oktatási, kutatási intézet és múzeumegyüttes.