21. fejezet + Epilógus

 

21. fejezet

Fordította: Aiden

WILLOW

A nagypapám erősen magához szorított.

– Hála az égnek, hogy te és Zoe jól vagytok. Nem tudom elhinni, hogy Harry ilyesmire vetemedne... és Decker... tudtam, hogy Harrynek problémái vannak, de sosem gondoltam volna, hogy gyilkolni is képes lenne.

– Én sem hittem volna. Egyikükről sem – sütöttem le a szemem, hiszen Decker engem is megvezetett. Bár nem volt rá bizonyítékom, de valaki, aki fontos volt a számára, manipulálta azt az embert.

– Mi van, ha beigazolódik, hogy anya és apa lopta el előlük a sikert?

Az öreg arca kifejezéstelenné vált.

– Egész életében védtem apádat, de ha a vádak igazak, mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy bíróság elé állítsák őket.

– Mr. Tuttleman segíthet ebben. Ördögi kapcsolatai vannak – javasoltam.

Nagyapa vészjóslónak tűnt, és azt felelte:

– Így van.

– Ő valamiféle modernkori templomos lovag?

Bár nem felelt, de az arckifejezéséből tisztán és világosan kiolvastam, hogy az volt. Erre még visszatérünk.

– Hazaviszem Zoét, mivel gyanítom, hogy van egy hely, ahová még el kéne menned – ajánlotta.

– Lucianához.

– Igen. Be kell fejezned a történetet. Hallaniuk kell a mese végét.

– Köszönöm. Nem szeretném, ha Zoe egyedül menne haza.

– Talán teszünk egy kitérőt San Franciscóba. Beszélnünk kell Jackkel. Lehet, hogy eljött az ideje a változtatásnak.

Fájt látni a fájdalmat az arckifejezésében.

– Anya és apa miatt.

– Ha igazak a pletykák, annak a múzeum látja majd kárát. Ha Jack és én lemondunk, megkímélhetjük a múzeumot a csapástól.

– Mennyire önzőek.

– Azok.

– St. Croix-nak nincs múzeuma.

Fülig érő mosolyt villantott rám.

– Ne is mondd.

Egy hét telt el A Horgonyon történt borzalom óta, és nem volt semmi visszhangja a dolognak, nem kerültek elő holttestek, rendőrök sem jelentek meg az ajtóban. Ha Deckerre és Harryre gondoltam, elszomorodtam, majd baromira dühös lettem. Barátok voltak, családtagok, mégis képesek voltak ezt tenni velünk. Az egész kapcsolatunk egy hazugság volt. Talán ha nem éheztem volna annyira a társaságra, akkor észreveszem, mi rejtőzik a felszín alatt Decker és Harry között. Ami a legjobban feldühített, az az volt, ahogy Decker Zoéval bánt. És ha belegondolok, hogy még én bátorítottam őt erre, felfordul a gyomrom. Bár Zoe rendbe fog jönni, mellette maradok, hogy biztos legyek benne, hogy jól van.

Pakolás közben végigjártam a szobámat. Harry halott volt. Ezt onnan tudtam, hogy a tárcája megérkezett hozzám postán. Nem volt benne üzenet, de tudtam, hogy Noahtól jött. Reméltem, hogy Noah személyesen keresi meg, de ezen a megerősítésen kívül továbbra is megfoghatatlan maradt. Egy pillanatra az jutott eszembe, hogy meglátogatom San Juanban, de ő volt az, aki elutazott. Neki kellett visszajönnie.

Csomagolás közben átnéztem a jegyzeteimet. Megtaláltuk, amit kerestünk. Igaz, a nyakéket nem, de megtaláltuk Isabellát. Kíváncsi voltam, mennyi időbe telik, mire ezt felfogom. Tényleg pokoli egy kaland volt. Nem engedtem, hogy a Decker-féle sztori beszennyezze. Észrevettem az egyik feljegyzésem... a boltos. Meg akartam látogatni, meg szerettem volna kérni, hogy tisztázza, mit értett azon, hogy a napló a családjához tartozik. Befejeztem a csomagolást, és elintéztem, hogy minden csomagomat hazaszállítsák. Egy kivételével. Néhány váltás ruha és pár tárgy, amelyeket Lucianának szántam, aztán hívtam egy taxit, és visszamentem oda, ahol minden kezdődött.

A bolt pontosan úgy festett, ahogy emlékeztem rá. Az illata is ugyanolyan volt. Bár azt hittem, és megvolt az esély is rá, hogy bezárt, vagy gazdát cserélt, de még mindig ugyanaz az ember állt a pult mögött. A csengő megszólalt az ajtó fölött, amikor beléptem. A kisöreg felpillantott; a szemüvege lecsúszott az orrán. Barátságos tekintetéből láttam, hogy felismert, mielőtt azt mondta:

– Jó napot!

Lényegesen kevesebb könyv volt, és örömmel konstatáltam, hogy sikerül eladnia szeretett tulajdonát.

– Jó napot, nem tudom, emlékszik-e rám. Régen jártam itt. Egy barátom vette nekem ezt – vettem elő a naplót.

Felcsillant a szeme.

– Ó, hát hogyne emlékeznék – nézett rám mosolyogva. – Szabad?

– Parancsoljon.

A férfi belelapozott.

– Szóval elolvasta.

– Nem csak, hogy elolvastam. Magamba szívtam, átéltem és belélegeztem. Kutattam utánuk, Alejandro és Isabella után.

– Valóban?

– Igen. És meg is találtam a hajót.

A szemei csillogtak.

– A nyakéket.

– Bár az is része volt a dolognak, de én a pár történetére voltam kíváncsi. Megvolt a vége, de hogyan jutottak el odáig?

– Ez olyan beszélgetésnek hangzik, amit a legjobb lenne tea mellett lefolytatnunk. Egy perc türelmet kérek – mondta, majd az ajtóhoz sietett, bezárta, és megfordította a táblát. – Jöjjön. Van itt hátul egy kis olvasókuckóm.

A helyiség aprócska volt, tele könyvekkel, két székkel és egy asztallal. Tökéletes volt. A kisöreg porceláncsészékbe teát töltött és helyet foglaltunk.

– A nevem Willow.

– Carlos. Szóval megtaláltad a hajót.

– Pontosan. És annyi csodálatos dolgot hoztunk fel. A nagyapámnak van egy múzeuma, és most épp azon dolgozik, hogy otthont találjon a gyűjteménynek. Vannak képeim a kincsekről, valamint felvételeim magáról a hajóról.

– Víz alatti képek?

Elővettem a kópiákat a táskámból, és átadtam. A keze remegett, ahogy rászánta az időt, hogy mindegyiket egyesével átnézze.

– A lány apja állt a hajó elsüllyedése mögött. Azok az ágyúgolyók az ő vasgyárának a jelét viselik.

Nem tűnt meglepettnek a hír hallatán.

– Megtaláltam Isabella utolsó élő közvetlen leszármazottját is. Legközelebb őt fogom felkeresni.

A szeme felcsillant.

– Milyen ember?

– Csodálatos. Családtörténész, és Alejandro és Isabella a kedvenc párja.

– És a nyakék?

– Nem találtuk meg. Azt hiszem, ez talán jó dolog. Alejandro a sírba vitte a titkát. De meg akartam kérdezni önt egy névről a naplóban, amiről nem találtam semmilyen információt. Tudja, hogy ki az a Felix? Említette, hogy a napló a családja tulajdonában volt, és nagyon jó állapotban maradt fenn. Az Isabella elsüllyedt, így ha a naplót a partra sodorta volna a víz, a lapok tönkrementek volna. Megkérdezhetem, hogy hogyan került a családja birtokába?

Az öreg hátradőlt a székében.

– Felix az én ük-üknagyapám. És Alejandro Ramos adta neki a naplót.

Bizsergés indult el a fejemből, és lassan végigkúszott a testemen.

– Felix az Isabella legénységének tagja volt. Kovácsinas. Azon a végzetes napon ő is a fedélzeten tartózkodott. Még csak tízéves kislegény volt, így akkoriban nem értette, mi történik, és nem is értékelte az olyan finom dolgokat, mint a gesztusok. Amikor idősebb lett, és több élettapasztalatra támaszkodhatott, egészen másképp emlékezett vissza arra a napra. Tudta, hogy a tekintet, amit a kapitánya arcán látott, a reménytelenség, a megbánás és a kétségbeesés arca volt. De tízévesen a kapitánya rábízott egy csomagot, azt mondta neki, hogy vigyázzon rá, és gyakorlatilag átdobta egy csónakba. Már messze járt, amikor meghallotta az ágyútüzet. Nézte, ahogy az Isabella megfeneklik, látta, ahogy elveszíti a csatát és elsüllyed. Nem volt tisztességes küzdelem. Alejandro legénysége egyetlen lövést sem adott le. Tudta, hogy az apósa az, és még ha tudta is, hogy a férfi azért jött, hogy megölje, nem lőtt rá, mert annak a nőnek az apja volt, akit az életénél is jobban szeretett.

Megtöröltem a szemem, és nem tudtam nem párhuzamot vonni Noah-val.

– És a napló volt abban a csomagban.

– Igen. Volt még egy másik tárgy is benne.

A szívem kihagyott, mert tudtam. Biztos voltam benne.

– A nyakék.

– Felix eladhatta volna azt a nyakláncot, és nagyon gazdag emberré válhatott volna. Fordíthatott volna a családja sorsán, a mai napig jólétben élnénk. De nem tette meg. Megtartotta az ígéretét, talán részben azért is, mert az apja készítette.

– Juan Lopez volt Felix apja?

Elmosolyodott.

– Alaposan utánajárt a dolgoknak.

– Nem jöttem rá, hogy Alejandro egyáltalán honnan ismerte Juant.

Felix eredetileg Campechéből származott, de az apja, Juan San Juan Bautistába küldte, ahová köztudottan hajók érkeztek Európából kereskedni, abban a reményben, hogy a fia munkát kap. Egy tíz esztendős ma már kisgyereknek számít, de akkoriban már munkába állhatott.

– Az apját a nyakék elkészülte után megölték.

– Így van. A pletyka szerint Isabella apja ölette meg. De ezt sosem sikerült bebizonyítani. Amikor Felix Cancúnban kikötött, nem volt senki, akihez hazamehetett volna Campechébe, ezért itt talált otthonra. Megnősült, gyerekei születtek, és ő vigyázott a gondjaira bízott értékes ajándékra, ezt a tisztséget azóta az összes generáció boldogan és alázatosan vállalta.

– Szerettem volna megismerni őt.

– Te is szereted őket. Látom a szemedben. Ez nem csak egy egyszerű történet számodra, igaz?

– Nem. Noah, a fiú, akitől azt a naplót kaptam, nagyon emlékeztet Alejandrora. Igazi férfi. Noah igazán szörnyű időszakokon ment keresztül eddigi életében, és ez olyan emberré kovácsolta őt, aki tud kemény és kegyetlen is lenni, de a szíve mélyén rengeteg jóság rejlik.

– Mit kezdenél a nyakékkel, ha nálad lenne?

– Elvinném Lucianának, Isabella leszármazottjának, hogy lezárhassa az ügyet. Aztán odaadnám Noahnak, mert amit Alejandrónak jelentett, mint Isabella iránti szerelmének jelképe, azt jelenti nekem is.

– Én vagyok az utolsó Felix családjából. Nem lesz, aki őrizze, miután én már nem leszek. Itt az ideje, hogy otthonra találjon.

Megfogtam a kezét. Milyen figyelemre méltó ember.

– A családja, ön... nem sokan tennék meg, amit önök. Alejandro nem is választhatott volna jobb gyámot Felixnél. Van útlevele?

– Van.

– Luciana Spanyolországban él. Mi lenne, ha eljönne velem és meglátogatnánk?

– Nagyon örülnék neki.

– Tudom, hogy ő is.

– Elárulom, hol van a nyakék – ajánlotta fel.

Elmosolyodtam, és megszorítottam a kezét.

– Már rájöttem magam is.

A cenote ugyanúgy nézett ki. Bámultam a mészkőbe vésett csillagmintát, és egy pillanatra elgondolkodtam azon, hogy Alejandro valamikor itt állt, ahol aztán Felix is. Későre járt. A cenote elhagyatott volt. Beugrottam a vízbe, felkaptam a korábban vásárolt búvárpipát és egy zseblámpát, és elkezdtem a keresést. Több mint három órába telt, mire kihúztam a csomagot a rejtekhelyéről.

Megvártam, amíg visszatérek a szobámba. Óvatosan kicsomagoltam az évek során kicserélt szövetet, mivel az feltűnően jó állapotban volt. A szívem hevesen kalapált, és könnyek gördültek végig az arcomon, amikor végre megpillantottam. Finom platinadrót tekeredett csiszolatlan gyémántrögök köré, némelyikük akkora volt, mint egy szilva, fokozatosan lettek egyre kisebbek, minél feljebb helyezkedtek el a kövek a nyakéken. A láncba még apró, csiszolatlan köveket is beledolgoztak. Lehet, hogy csak képzelődtem, de a kövek melegnek tűntek, és belső fényt árasztottak, mintha élet lüktetett volna bennük. Kétség sem férhetett hozzá, ez volt a legpompásabb nyakék, amit valaha láttam. Magamhoz szorítottam, és olyan erős érzelmek törtek elő belőlem, amelyeknek képtelen lettem volna gátat szabni. Potyogni kezdtek a könnyeim, ahogy kiléptem az erkélyre, felpillantottam egy csillagra és azt kívántam, hogy Alejandro és Isabella végre együtt legyenek.

Luciana kezébe vette a nyakéket, öreg ujjait óvatosan a kövek köré fonta. Camilla ült, és a képeket nézegette. Carlos mellettem foglalt helyet.

– El sem hiszem, hogy megtaláltad – suttogta Camilla.

– Azt hiszem, talán akadt egy kis segítségem.

És így is volt. Kezdtem azt hinni, hogy Alejandro és Isabella velem voltak, és vezettek engem. És lehet, hogy ez butaságnak tűnik, de én mégis hittem benne.

– És ott volt Felix is. Neki, a családodnak és neked köszönhetem, hogy nálam van az Isabellának szánt nyakék, ami sosem jutott el hozzá. Köszönöm – hálálkodott az idős hölgy Carlosnak. Luciana az évek alatt megtanult angolul, amióta utoljára találkoztunk. Segített, hogy gyakran kommunikáltunk egymással az évek során. Bár az én spanyol nyelvtudásom nem volt olyan bámulatos, mint az ő angolja.

– Az igaz szerelem igen ritka. Nagy megtiszteltetés volt a családom számára, hogy részt vehettem ezen hatalmas szerelem emlékének a megőrzésében.

– Talán maradhatna egy kicsit, megnézhetné meg az otthonunkat, találkozhatna Isabella többi rokonával – ajánlotta fel Camilla.

– Boldogan – felelte Carlos.

Luciana felállt, odajött hozzám, és a kezembe nyomta a nyakéket.

– Ez legyen a tiéd. Van valaki, akinek szerintem oda szeretnéd adni.

– Igen, de honnan tudja?

– Az arcodra van írva, a szemedbe. Nem kapzsisággal, hanem szeretettel nézel erre a nyakékre. Valami nagyon különlegeset jelent számodra, azt hiszem, azért, akinek oda szeretnéd adni. Régóta vársz már a szerelemre, nem igaz?

Lenyeltem egy sóhajt, miközben gombóc képződött a torkomban.

– Sok évet töltöttél egyedül és magányosan, vágyakozva és álmodozva.

– Igen.

– Azt hiszem, Alejandro és Isabella vezettek téged. Segítettek neked, hogy a nyakék végre betölthesse azt, amire szánták. Egy szerelem jeleként felajánlott szimbólum, amely az igaz szerelmet képviseli. Azt hiszem, Willow Blakeley, te arra születtél, hogy megtaláld ezt a nyakéket. Azt hiszem, ő a válasz a vágyaidra.

Mielőtt hazautaztam volna, becsomagoltam a nyakéket, és elküldtem Noah-nak a Miguel's-be San Juanba, egy üzenettel, amiben ez állt:

Megtaláltam; Luciana nekem adta, és én most elküldöm neked. Alejandro készíttette a szeretett feleségének, igaz szerelme jeleként. Én az enyém jeleként küldöm neked.

Willow

HÁROM HÓNAPPAL KÉSŐBB

– Ma este randim van. Valószínűleg kb. 180 centi magas, és három szeme lesz. Vagy selypít. Fogadok, hogy selypít.

Zoéra pillantottam, miközben a szálloda strandján heverésztünk. Visszanézett és elmosolyodott. Még mindig a régi Zoe volt... szerető, gondoskodó és kissé őrült. Valójában az élet visszatért a normális kerékvágásba, és ebbe az is beletartozott, hogy egyedül voltam. Elküldtem Noah-nak a nyakéket, de nem kaptam rá választ. Tudtam, hogy szeret engem, de azt is, hogy a tengerre is szüksége van. Boldog volt, és ez elég volt nekem.

Csörögni kezdett a mobilom, a képernyőre pillantva láttam, hogy nagyapa hív. Ő és Mr. Tuttleman rengeteget dolgoztak, nagy titokban tartották, amit műveltek, az ő szavaival élve.

– Szia, mi újság?

– Gyertek, nézzétek meg a legújabb kiállításunkat.

– Ó... oké. Mindjárt ott leszünk.

Zoe már pattant is fel.

– Hova megyünk?

– A múzeumba, hogy megnézzük az új kiállítást.

 Nagyapa és Mr. Tuttleman váltott. A San Franciscó-i múzeumot a fiatalabb generációra hagyták, és St. Croix-ra költöztek. A költözésről szóló döntéshez hozzájárult annak a visszhangja is, amely azután kezdődött, hogy a megfelelő szó a megfelelő fülekbe jutott, és az emberek elkezdtek a szüleimmel szembeni követelésekkel előállni. Olyan volt, mintha meghúztam volna egy fonalat, és végignéztem volna, ahogy az egész takaró kibomlik. Nagyapa és Tuttleman úr nem akarták, hogy a hírnevüket beszennyezzék az összefüggések, ezért a paradicsomba költöztek, és nyitottak egy kis múzeumot.

– Valószínűleg a tüskés homárokat állítják ki – mondta Zoe.

– Mi értelme lenne kiállítani a tüskés homárokat?

– Hogy etetni tudjanak, amikor meglátogatom őket.

– Nevetséges vagy.

Elég sokáig hallgatott ahhoz, hogy odapillantsak.

– Zoe?

– Nem volt mentsége, egyáltalán nem. Lehet, hogy jó szándékkal indult, de a pénzért csinálta, akárcsak Harry. Kapzsi volt. Noah-n és a legénységén gondolkodom, és arra, amit elszenvedtek – fakadt ki Zoe és találkozott a tekintetünk. – Ők jó emberek, Willow. Persze rossz dolgokat művelnek, de mélyen legbelül jók.

– Tudom.

– Fogalmam sincs, miért nem jött érted, hiszen az a férfi szeret téged. Lehet, hogy kell lopnom egy saját hajót, és magam indulni a keresésére, aztán értelmet verni belé.

Tudtam, hogy Noah szeret, ebben nem kételkedtem, de néha a szeretet nem volt elég. De elég volt tudni, hogy van egy kalóz odakint, akié a szívem, és akinek a szíve az enyém.

Elértük a kis múzeumhoz, és bár apró volt, tele volt csoda dolgokkal. Hátrafelé indultunk a folyosón nagypapa irodájához, de megtorpantam, amikor megláttam Nagyapát és Tuttleman urat beszélgetni. Igazából az keltette fel a figyelmemet, ahogyan beszélgettek. Ez egy határozott felismerés volt számomra.

– Miért nem mondtátok el nekem?

Mindkettőjük feje az én irányomba fordult.

– Willow.

– Mióta vagytok együtt?

– Tessék? – nézett rám nagypapa, mintha megpróbálná letagadni. – Ne csináld már. Mióta?

– Huszonkét éve – válaszolta helyette Tuttleman úr.

– Micsoda? Huszonkét éve, és mégsem mondtátok el. Miért nem bújtatok elő soha? Miért nem ünnepeltük meg? Ezért dolgoztál olyan sokáig, ezért töltöttél annyi időt a múzeumban. Miért ott és nem otthon?

– Apád nem jól viselte a hírt. Azt mondta, nem akarja, hogy a lánya olyan családban nőjön fel, ahol...

– Ahol mi? Két ember él, akik szeretik egymást? Ez most komolyan mondod? Rád tukmált, aztán volt képe megszabni, hogyan élheted az életed... és te beleegyeztél?

– Cserébe megkaptalak téged.

Hullani kezdtek a könnyeim.

– Ez nem jól van így. Meg kellett osztanod az életed, hogy mindkettőnket megkaphasd. Ha most itt lenne, felrúgnám.

Elfogadtam a szüleimmel való kapcsolatomat, mert megtanultam, hogy nem csak, hogy szörnyű szülők voltak, ráadásul nem is túl kedves emberek. Nem volt nagy veszteség.

– Szóval, gondolom, neked nincs ezzel problémád…

– Jobban érezném magam, ha ti neveltetek volna fel, együtt, de igen, innen továbbléphetünk. Nem maradnak el többé az ünnepek vagy a születésnapok. Megértettétek?

– Igen, nagyasszony.

Aztán átöleltem őket, mindkettejüket.

– Hé, én is kérek belőle – tiltakozott Zoe, és befurakodott ő is közénk.

Amikor kibogoztuk a végtagjainkat, nagyapa azt kérdezte:

– Felkészültetek, hogy lássátok a legújabb, lélegzetelállító kiállításunkat?

– Igen.

Megfogta a kezemet; Mr Tuttleman megfogta Zoe kezét, és elkísértek minket a fő kiállítóteremtől elkülönített egyik terembe. Alig láttam a könnyeimen át, hiszen a kiállítás címe Isabella titka volt, és a látogatókat egy légmentesen záródó tartály fogadta, benne pedig egy régi, pergamenre írt levél. Egy szerelmes levél Alejandrótól a feleségének, amit az Isabella elsüllyedésének napján írt.

Könnyek gördültek végig az arcomon.

– Hol találtad ezt?

– Abban a lezárt üvegben volt, amit te találtál. Ez a levél volt benne – felelte Nagypapa elcsukló hangon, mivel ő is átérezte az érzéseimet.

– Egy szerelmes levél, az utolsó szerelmes levele a kedveséhez – érintettem meg a vitrint – Tökéletes – pillantottam fel a nagypapámra. – Milyen tökéletes módja a kiállítás bemutatásának!

– Gyere, nézd meg a többit is.

A falakat a víz alatti képek nagyított másolataival tapétázták ki, így olyan volt, mintha a víz alatt lennél, és üvegvitrinek voltak körös-körül elhelyezve, telis-tele a felhozott leletekkel. Emlékeztem minden egyes darabra, és arra, hogy hol találták őket a hajón. Pont a terem közepén állt egy másik üvegvitrin, és amikor odaléptem hozzá, a lélegzetem is elakadt. Csak egyetlen tárgy volt benne. A nyakék. Sokáig megszólalni sem bírtam, csak bámultam azt a nyakláncot.

– Nem adta el.

Azt hittem, hogy el fogja adni. Mármint, persze, hogy egy jelkép volt, de mégiscsak kalózok voltak. Úgyis el akarták lopni.

Felnéztem nagyapára, amikor Noah gesztusa teljesen belém ivódott.

– Engem választott.

– Igen, kedvesem, téged választott.

Egészen biztos voltam benne, hogy a múzeumtól az otthonomig repültem. Zoe és én ünnepelni készültünk. Beléptem a házikómba, és a pultra dobtam a kulcsokat, majd ledermedtem. Lassan megfordultam, és megpillantottam a festményemet. Visszakerült a nappalim falára.

– Noah?

Úgy éreztem, mintha szétfeszítene az izgalom.

– Noah! – kiabáltam, ahogy a házamban haladva őt kerestem. Arra számítottam, hogy a hálószobámban találom, de nem volt ott. Vagy a zuhanyzóban. Visszasietettem a nappaliba, azt hittem, talán csak képzelődtem a festményről, de nem, az ugyanott volt még mindig. Kimentem a ház elé. A verandámon sem volt. A kerítéshez léptem, hogy megnézzem a parton, ám a távolban megláttam valamit, amitől gyökeret eresztett a lábam. A part előtt horgonyzott az a fantasztikus vitorláshajó.

És akkor megéreztem őt, a tekintete, mint egy simogatás, simított végig a testemen. Lassan megfordultam, és ott találtam a tornácoszlopnak támaszkodva.

– Te elküldted nekem a nyakéket – mondta üdvözlésképpen.

– Te meg visszaküldted.

– Ide tartozik.

– És a legénységed mit szólt hozzá?

– Egyhangú döntés volt.

Ez jól esett, de tudnom kellett.

– Te hová tartozol?

– Attól a pillanattól kezdve, hogy felnéztél rám a könyvesbolt előtt, oda tartozom, ahol te vagy.

Odarohantam hozzá, ő lelépett a tornácról, és elkapott, ahogy a karjaiba vetettem magam. A kezem a nyaka köré fonódott, a lábam a dereka köré, és a szám az övére tapadt.

A tarkómra tette a kezét, megdöntötte a fejemet, és mélyen megcsókolt – a nyelve úgy vette birtokba a számat, ahogy régen. Megszorította a fenekemet, miközben elindult a kisház felé. Elértük a tornácot, és ott talpra állított. Kíváncsi voltam, mire készül, mire ő a kezemért nyúlt.

– Noah?

– Egy bölcs ember egyszer azt mondta nekem, ha valaha találok valakit, akitől összeszorul a gyomrom és izzadni kezd a tenyerem, valakit, aki miatt minden más csak úgy eltűnik a létezésből... fogjam meg a kezét, mert nem fogom megbánni, hogy megtettem – mondta és megszorította a kezemet. – Tőle tanultam meg, milyen a szerelem, de tőled tanultam meg, milyen érzés.

Behúzott a szobámba.

– Fel kell hívnom Zoét.

– Majd később. Vetkőzz! Pirosra verem a segged azért a mutatványért, amit A Horgonyon adtál elő, aztán megmutatom, milyen is a szerelem.

És meg is mutatta. Egész éjjel és reggel is. 

  

Epilógus

Fordította: Aiden

NOAH

– Ennyi az egész. Kapaszkodj meg a főzsinórba és dőlj hátra.

– Ez fantasztikus!

Willow a mi kis vitorlásunkat vezette, amit még Mr. Traverstől kaptam. Évekkel ezelőtt raktárba vitettem. Jelenleg a partunknál horgonyzott. Miután megtudta a történetét, Willow boglárka színűre festette a hajótestet, és így is nevezte el.

Tüzes vörös haja lángként lobogott, ahogy hátradőlt, miközben a vitorlás fordulni kezdett.

Hat hónap telt el azóta, hogy visszatértem. Nem tűnt olyan hosszúnak, de amikor az ember boldog, az idő is másképp telik. A legénység elvitte a jachtot, még most is úton voltak, hogy bajba keveredjenek valahol. És még ha boldog is voltam, kezdtem vágyni arra, hogy újra vízre szálljak velük. Szükségem volt az óceánra, a levegőre, a zűrzavarra. Már csak meg kellett győznöm Willow-t, hogy csatlakozzon hozzám.

Kimanőverezett a part közelébe, ügyesen felfuttatta a kis vitorlást a homokra.

– Ez fantasztikus volt – ugrott ki a hajóból. – Valószínűleg szárazra kellene vontatnunk, amíg távol leszünk.

– Készülünk valahová?

Felém fordult, azok a zöld szemek nem titkoltak semmit.

– Te kalóz vagy, bébi. Szükséged van a tengerre.

Igen, az voltam.

Levonta a vitorlát.

– Willow?

– Igen.

– Éhes vagyok.

– Megállhatunk a pékségnél. El kell újságolnom Zoénak, hogy mit csinálunk. Amúgy is szívesen ennék egy fánkot.

– Willow.

– Igen, babám.

– Nekem nem fánkhoz lenne kedvem.

– Hanem mihez? – fordult felém, a szemei elkerekedtek, majd lassú mosoly terült el az arcán. – Vagy úgy.

– Adok neked egy kis előnyt.

Felnézett a ház felé, majd azok a zöld szemek ismét rám szegeződtek. – Az azt jelentené, hogy el akarnék távolodni tőled – közölte, és esze ágában sem volt előreszaladni. Szexin, kecsesen lépkedett felém, ringatta a csípőjét. Átkarolta a nyakamat. – Mindketten tudjuk, hogy ez nem így van.

Persze, tudtam. Hogy milyen szerencsém volt, hogy magaménak vallhattam őt, nem tudtam, és nem is érdekelt. Az enyém volt. Keményen szájon csókoltam.

– Azért meg kell dolgoznod.

– Naná, hogy meg fogok.

Átdobtam a vállam fölött, és megpaskoltam a fenekét. A nevetése olyan hang volt, amit soha nem fogok megunni. Megragadta a farmerom derékszíját, és kidugta nekem a fenekét.

– Siess, mert most már én is megéheztem.

Kibaszottul imádnivaló csaj volt.

WILLOW

– Én is veletek tartok, és ne nézzen így rám, uram – közölte Zoe, majd egy kicsit előrehajolt, és lehalkította a hangját. – Szeretek itt dolgozni, de felszedtem tíz kilót. Tíz kilót! Muszáj ledolgoznom.

Zoe a pékségben dolgozott, és nem csak a pult mögött álldogált; éppen sütni tanult. Nagyon szerette megkóstolni a saját kreációit is.

Noah hátradőlt a székében.

– A főnököd ad neked annyi szabadságot?

– Azt tervezem, hogy saját vállalkozásba kezdek.

– És szerinted beleillik ebbe a tervbe a rablás és a fosztogatás?

– Nem igazán. Csak már hiányzik a tenger. És igazából még nem is raboltam vagy fosztogattam, de szeretek vitorlázni, napozni és nézni a legénységet, ahogy dolgozik, bár szeretném azt a kérést előterjeszteni, hogy kötelezően ing nélkül tegyék. Bűn, hogy ennyi szemet gyönyörködtető dolog van eltakarva.

Noah rám pillantott, és esküszöm, úgy nézett ki, mint aki mindjárt világgá indul. Ezért tettem is rá egy lapáttal.

– Micsoda? Támogatom a póló nélküli szabályzatot.

A pasi torkából mély morgás hallatszott.

– És imádom Chas főztjét – tette hozzá Zoe.

– Csak ne nagyon lelkesedj érte. Azzal meghiúsulna az a cél, hogy ledolgozd azt a plusz tíz kilót – felelte Noah, és arcán egy kísérteties mosoly jelent meg. Imádott Zoéval szájkaratézni, bár a világ minden kincséért sem vallotta volna be soha.

A lány válaszul ráöltötte a nyelvét, majd hozzátette:

– Még a konyhában is hasznomat vennétek. Talán átvehetném a sütést, és így gyakorolhatnám a tudományomat.

Noah szenvedő képet vágott, de tudtam, hogy csak a látszat kedvéért tette.

– Na jó, legyen.

– Ezaz! – nyújtotta a kezét Zoe, hogy kezet fogjon, amikor Noah hozzátette:

– Még a legénységnek is bele kell egyeznie előbb.

– Egyet fognak érteni. Szeretnek engem... – mondta Zoe, majd Noah-ról rám nézett: – Szeretnek, ugye?

Megérkezett a csapat. Noah és én épp a verandán üldögéltünk, amikor megláttuk a fehér vitorlákat a távolban. Rápillantottam, és figyeltem az arcát. Lemaradtam róla. Felállt, és a kezemért nyúlt, aztán lesétáltunk a verandáról, hogy üdvözöljük őket.

A nyílt tengeren horgonyoztak le. A vitorlákat leengedték, majd a kis mentőcsónak a part felé vette az irányt. Tiggs és Tex szálltak ki elsőként, és üdvözölték Noah-t, aztán engem is megölelgettek.

– Te is velünk tartasz, ugye?

A tekintetem találkozott Noah pillantásával.

– Nem tarthatjátok távol tőlem.

Snake férfimód megölelte Noah-t, aztán felém fordult.

– Willow.

– Szia, Snake.

– Szép hely – mondta elismerően Zeke, miközben hátba veregette Noah-t. Meglepett, amikor üdvözlésképpen megcsókolta az arcom.

– Hogy vagy?

– Jól.

– Akkor kész vagy visszatérni közénk?

– Teljesen.

Chas átnyújtott Noah-nak egy műanyag dobozt.

– Sertéssült – közölte.

– Aztamindenit! Kösz, haver.

Flynn a homokba dobta a horgonyt, majd kezet rázott Noah-val.

– Szia, Willow.

– Flynn.

Paddy ért utoljára partot, és meglepődtem, amikor előttem állt meg. Az együtt töltött idő alatt egyáltalán nem volt köztünk kapcsolat. A pasas egyszerűen nem kedvelt engem, de a szokásos bámészkodása helyett most inkább félszegnek tűnt.

– Információt szereztem néhány hajóroncsról, talán merülhetnénk egyet – mondta. Nem én voltam az egyetlen, akit meglepett a kijelentése.

– Azt hittem, hogy nem bírsz engem.

– Nem szívesen látok nőket a legénységben, de veled kivételt teszek – közölte. Tőle ez olyan volt, mint egy vérszerződés.

– Ha már a nőknél tartunk, Zoe kérte, hogy csatlakozhasson hozzánk. Nekem megfelel, de tisztában van vele, hogy nektek kell döntenetek. Felajánlotta, hogy segít a konyhában.

– Zoe csajszi, tőlem jöhet – örült meg Chas.

– Ez nem is kérdés – mondták az ikrek egyszerre. Tiggs és Tex szerették Zoét, úgyhogy ez nem volt meglepetés. Snake, Flynn és Zeke kevésbé voltak lelkesek, de ők is beleegyeztek, így már csak Paddy maradt.

– Még egy kibaszott nő? Mikor lett a kalózkodás koedukált szakma? – rúgott bele maga előtt a homokba, aztán azt mondta: – Rendben, de több csaj nem jöhet, különben új csapatot keresek – közölte, majd elindult felfelé a parton, és a válla fölött visszaszólt. – Én meg még mindig a hajó oldaláról hugyozok le!

Nagypapa egy kis partit rendezett a múzeumban, és a csapat is kapott meghívást. Meglepődtem, amikor beleegyeztek, hogy eljöjjenek, mert a nagyapám által rendezett partik nem igazán illett az ő világukba.

Zoe nagyon boldog volt, hogy a következő hat hónapban, amíg távol leszünk, velünk tarthat. Ez egy megfelelő kompromisszum volt. Hat hónap a vízen és hat hónap a szárazföldön. Noah segített nekem a saját mentőcégünk, a Sea Pirate Salvage megalapításában. Kis cég voltunk, de ő lett a társam a szárazföldön és a vízben is. Teljesült az álmom.

Felvettem az ujjatlan, fehér csipkeruhát, amellyel Noah lepett meg. Annyira nem volt az ő stílusa, de én imádtam. Puha és könnyű volt. A hajamat kiengedve hagytam, mivel tudtam, hogy mennyire tetszik úgy neki.

Kicsit már késésben is voltunk, amikor végre a múzeumhoz értünk. Noah kinyitotta előttem az ajtót.

– Mi ez a nagy csönd? Hol van mindenki? – kérdeztem.

– Nem tudom – felelte.

Elértünk az Isabella titka kiállításhoz, és a lábam csak úgy földbe gyökerezett, hogy mindent magamba szívhassak. Nagypapa és Mr. Tuttleman nagyon elegánsan kiöltözve, mosolyogva álltak elöl. A legénység és Zoe felénk fordultak, és Zoe sírva fakadt. Virágok voltak művészien elrendezve szerte a teremben, és egy férfi, aki gyanúsan hasonlított egy lelkészre, állt középen.

Az elmém mélyén kezdtem felfogni, hogy mi folyik itt, de annyira ledöbbentem, hogy megkérdeztem:

– Mi folyik itt?

Noah a kezemnél fogva az elöl álló férfi felé húzott.

 – Összeházasodunk.

Összeházasodunk? A szívem megugrott, aztán kihagyott pár ütemet.

– De még meg sem kérted a kezem.

Felém fordult, és úgy hajolt le hozzám, hogy a tekintetünk majdnem egy vonalban volt.

– Kalóz vagyok. Ha meglátok valamit, amit megtetszik, azt elveszem.

Elkezdődött a szertartás, rózsaszín köd ereszkedett az agyamra, így csak álltam a lelkész beszéde alatt, csak álltam ott, amikor átadták a gyűrűt, és gondolkodás nélkül ismételtem a szavakat, aztán felcsúsztattam a gyűrűt Noah ujjára. Ő a kezemért nyúlt, és a köd felszállt. A tekintetünk összekapcsolódott, és az övében megláttam mindent, amit én éreztem. Láttam a mélységét annak, amit ő érzett irántam. Láttam, hogy a világom összekapcsolódik az övével. És akkor kimondta az esküjét. Mindössze három szó volt; három szó, és végem volt.

– Én téged választalak.

Később az éjszaka folyamán Noah félrehívott. Végigsimított az ujjával a gyűrűjén, ami az ujjamon pihent.

– Valahogy kisajátítottam az esküvőnket.

Megérintettem az ujján lévő platina karikát.

– A feleséged lettem, szóval rendben vagyok. De talán jó lenne megismételni a nyílt tengeren, amikor a szertartás nagy részében nem leszek sokkos állapotban.

Megérintette a nyakláncot, amit tőle kaptam, a gyémánt koponyát és keresztcsontot, amit soha nem vettem le.

– Vedd úgy, hogy el van intézve – felelte, az arckifejezése megváltozott, komoly lett. Lenézett a kezünkre. – Újra végigcsinálnám az egészet – mormolta, s a szeme az enyémre emelkedett. – Életem minden egyes nyomorult másodpercét, ha te lennél az, aki a végén várna rám.

Azt hittem, már nem maradt több könnyem az esküje után, tévedtem. Átöleltem, és a nyakához szorítottam az arcomat.

– Szeretlek.

– Egy kalóz, aki egy angyalba lett szerelmes – mondta és megemelte az állam, hogy a szemembe nézhessen. Maga a szerelem bámult vissza rám. – Vannak ennél furcsább dolgok is – jelentette ki, majd megcsókolt. Nem az első csókunk, nem az utolsó csókunk, de egy csók volt, tele ígérettel, egy csók tele szenvedéllyel, egy csók, amely méltó egy múzeumi festményhez, amely megihlette a szerelmeseket és az álmodozókat. Egy csók, amire már régóta vártam, egy csók, amire egész életemben emlékezni fogok, mert nem minden nap válik valóra egy álom. Arra vágytam, hogy valaki szeressen, hogy engem válasszon. Soha nem álmodtam arról, hogy a hercegem egy igazi kalóz lesz, de nem is vágyhattam volna ennél többre.

 

Vége