18. fejezet

 

18. fejezet

Fordította: Aiden

WILLOW

A hídon álltam. Kissé zsúfolt volt a hely, hiszen mindenki a monitorok körül tolongott, ahol a szonográfus által készült képek jelennek majd meg. Campeche partjainál voltunk. Éppen elértük a célállomásunkat.

– Ha gondoljátok, indulhatunk – jelentette be Willard kapitány.

A monitorokon azonnal életre keltek a képek, ahogy a hanghullámok elérték az óceán fenekét és visszaverődtek onnan, amelyeket az Ocean Quest hajótestére erősített berendezések befogtak és rögzítettek. Az óceán fenekét vizsgáltuk át, illetve annak képeit.

– Elképesztő – jegyezte meg Zoe.

– A technológia mostanában hihetetlen sokat fejlődött, már csak az elmúlt húsz évben is – bólogatott a kapitány.

Noah a navigációs térképekhez lépett. Nem is sejtettem, hogy szakított időt arra, hogy utánanézzen az Alejandro korában érvényes időjárási mintáknak és az óceáni térképeknek, így a saját tengerészi szakértelmét bevetve segíthetett megalkotni azt az útvonalat, amelyet Alejandro valószínűleg választott volna. Megmelengette a szívem a tudat, hogy vette a fáradságot, és tette mindezt anélkül, hogy szólt volna egy árva szót is erről.

– Az alapján, amit ismerünk, körülbelül három mérföldre kellene haladnunk a partvonal mentén.

Az ikreknél ott voltak a laptopok, és lefuttattak valami programot, miközben az óceán fenekét pásztáztuk, nyomon követve a haladásunkat. Nem tudtam levenni a szemem a monitorról. Gyönyörű látvány volt, és még gyönyörűbb lesz, amikor meglátjuk az Isabella visszatükröződését.

– Mik azok a sötét izék? – kérdezte Zoe.

– Valószínűleg halak – felelte Willard kapitány.

– Elképesztő, hogy látjuk, mi van odalent, anélkül, hogy be kellene mennünk a vízbe.

Decker és én összenéztünk Zoe megjegyzésére, hiszen mi szerettünk a víz alá menni.

– Mit gondolsz, mennyi időbe telik, mire megtaláljuk? – kérdezte Tex.

– Nem tudom, de remélem, hogy inkább előbb, mint utóbb. 

Három hétig vizslattuk az óceán fenekét, de semmit sem találtunk. A hídon ücsörögtem, a térképek előttem feküdtek kiterítve, miközben újra átnéztem a kutatásomat. Itt kellett lennie. Nem voltam hajlandó beletörődni, hogy nem találom.

– Talán egy kicsit keletebbre kellene mennünk – ajánlotta Willard kapitány, aki nagyon kellemes és türelmes ember volt.

Valamit hiányoltam. Magam elé húztam a napló fordítását. Többször elolvastam már, mint ahányszor meg tudtam volna számolni, de valami hiányzott.

– Kimegyek a fedélzetre. Kellene valami nyom, amin elindulhatunk.

– Visszafordulunk, és egy kicsit kijjebb megyünk – adta ki Willard kapitány a parancsot.

Meleg volt ma, de az óceán felől fújó szellő jól esett. A fedélzeten járkáltam le-fel, miközben újraolvastam a naplót. Noah közeledett.

– Hallom, visszafordulunk.

– Igen. Valami elkerülhette a figyelmemet, pedig biztosan le van írva ebben itt. Érzem, de nem vagyok...

Elvette tőlem a naplót, és átadta egy arra járó legénységi tagnak.

– Vidd vissza a hídra.

– Mit csinálsz?

– Azért nem találod, mert teljesen rágörcsölsz a keresésre. Gondolom, annyiszor olvastad már azokat a lapokat, hogy kívülről is tudod.

– Igen.

– Akkor ne olvass. Érezz.

– Ez hihetetlenül furcsán hangzik tőled.

Elvigyorodott.

– Emlékszel, amikor kielemeztem azt a férfit a St. Croix-i étteremben?

– Igen.

– Minden a megfigyelésen, és a következtetésen múlik. A sorokat már ismered, most képzeld magad Alejandro helyébe. Egy kereskedő vagy, aki nagyon messze utazik az otthonától. Éld bele magad. Gondolkodj el az útvonalakon. Biztos vagyok benne, hogy sokan írtak az útjáról, valószínűleg még a felesége is. De ő is felfedező volt, ezért koncentrálj ezekre a passzusokra. Hol járt? Mit látott?

Közelebb lépett.

– Csukd be a szemed.

– Nehéz koncentrálni, ha ilyen közel vagy.

Egy morgás hagyta el a torkát.

– Idézd fel a szavait.

– Azok csak szavak.

Közelebb hajolt.

– Végig szeretném húzni a nyelvem a nyakadon és a kulcscsontodon. Be akarom mártani a szádba, hogy megízleljelek, aztán lefelé indulok a mellkasodon a mellbimbódig, és addig cicázom vele, míg kőkeménnyé nem válik. Még lejjebb a hasadon át, a szeméremdombodig. Szeretném beléd nyomni a nyelvem, szeretném, ha az ízed szétrobbanna a számban, szeretnélek addig nyalni odalenn, amíg a tested meg nem adja magát, és el nem élvezel.

A szemeim kinyíltak, és levegőért kapkodtam.

– Most segíteni akarsz nekem koncentrálni, vagy fel akarsz izgatni?

A vigyora határozottan gonosznak volt nevezhető.

– Érzed a szavakat, úgyhogy érezd Alejandroét is, aztán ájulásig keféllek.

Felnyögtem. Ez a fickó javíthatatlan.

Nagy nehezen sikerült kiverni a fejemből a finom kis forgatókönyvét, de nagy erőfeszítésembe került. Alejandro szavaira koncentráltam. Láttam őket a lelki szemeim előtt. A legtöbb írása az utazásairól, a tengerről, a feleségéről szólt. A smaragdzöld takaróról. Kinyitottam a szememet.

– Találtál valamit – nézett rám Noah, és feszültnek tűnt.

– A smaragdszínű takaró. Leírta a smaragdtakarót és a katasztrófából származó szépséget.

– Miért hangzik ez nekem ismerősen?

– Noah, gondolj arra, hogy hol találták meg a naplóját.

Velem ellentétben, az egyetlen jele annak, hogy ő is rájött, a szeme villanása volt.

– Láttuk azt a smaragdzöld takarót.

– Egy csillag vigyázott rá. A víznyelő, amelyben úsztunk. A mészkő ott csillag alakban omlott be – emlékeztem vissza. Magamhoz húztam Noah arcát, és keményen szájon csókoltam. – Igazad volt.

– Általában igazam van.

– Arrogáns dög vagy.

Vigyorgott.

– Vissza kell mennünk oda, ahol minden kezdődött.

Megsimította az arcom.

– A te Isabellád Cancún partjainál vár rád.

NOAH

Annyira izgatott volt, ahogy megosztotta a csapattal a felfedezését.  Ahogy hallgattam, nem tudtam nem észrevenni a hasonlóságot Alejandro és Isabella, illetve Willow és jómagam között. A férfinak az életébe került, amikor elhozta a feleségének a nyakéket. Én pedig el akartam venni Willowtól. Alejandro jobb ember volt nálam.

– A smaragdtakaró, amiről írt, az akvamarinszínű víz... a cenoták, a víznyelők. A víz olyan kék volt. Coba… Cobát írta le, és ebben egészen biztos vagyok, mert mi is láttuk. Noah és én ott sétáltunk, ahol Alejandro is járt valaha.

– Tehát Cancún felé vesszük az irányt – William izgatottságát nehéz volt nem észrevenni. A pokolba is, az egész termet felvillanyozta. És ez az össznépi lelkesedés még nehezebbé tette a nyakék ellopását. Nem mintha nem nyúlnánk le mégis, de nem lesz egyszerű. Volt egy részem, amelyik legszívesebben elrohant volna. Voltak más kincsek, más lehetőségek, tulajdonképpen nem is volt szükségünk erre a holmira. Soha életemben nem hátráltam meg egy kihívástól sem, soha nem vettem el semmi olyat, amit nem akartam. A baj csak az volt, hogy ezúttal jobban szerettem volna őt boldognak látni, mint a pénzt, amit a lelet a zsebembe tett volna. És ezúttal tényleg törődtem azzal, akitől lopni készültünk, törődtem azzal a kárral, amit a nyomunkban hagytunk.

A haja lófarokba volt fogva, de pár rakoncátlan tincs mindenáron szeretett volna kiszabadulni a szorításból. A szálak a hátára hullottak, ahogy a teste a lelkesedésben megmozdult, ami nem volt igazán csoda. Olyan volt, mint egy angyal. Ez volt az első gondolat, ami eszembe jutott, ahogy megláttam, mikor átadta azt az ananászt a kislánynak. Ártatlanság. Én pedig bűnös voltam. Végül is a bűn mindig megrontotta az ártatlant. Nem akartam őt megrontani. És mégis lehetetlen volt távol maradni tőle. Ő lett a függőségem, teljesen a bűvkörébe vont… függő lettem. Még mindig volt lehetőségem odébbállni, ha ennek vége, de fel kellett készülnöm az elvonásra, ami biztosan bekövetkezett volna.

Mint minden éjjel, most is várt rám. Az ágyába bújtam; körém fonta mindkét karját. Egy szót sem szóltunk. A szám az övére zárult, a nyelvem a szájába hatolt, mohón vágyva az édes és fűszeres ízére. Levettem róla a pólóját, majd a kezem végigvándorolt a testén, hogy megsimogassam a melleit. A mellbimbói ágaskodni kezdtek és várták, hogy törődjem velük. Mocorogni kezdett alattam, csípője megemelkedett, ahogy a szám a mellére zárult. A farkam lüktetett, a csípőm az övé felé mozdult, mire szélesebbre tárta a lábait.

Éreztem magamon az érintését; apró kezeivel kényeztetett. Helyeslésképpen óvatosan beleharaptam a bimbójába, ő pedig felnyögött, rámarkolt a farkamra, és a tövétől a hegyéig simogatni kezdte. A kezemet a hasára fektettem, és lefelé indultam, amíg el nem értem a szeméremdombját, a tenyerem éle a csiklójához préselődött, majd három ujjamat belé süllyesztettem. A puncija összerándult az ujjaimon, és a csípője megemelkedett, hogy mélyebbre engedjen magába. Csábító volt engedni, hogy a kezével repítsen az orgazmusig, de bármennyire is fantasztikus érzés volt, én benne akartam lenni. Térdre ereszkedtem, megemeltem a csípőjénél fogva, és a farkamra húztam. Bakker! Életem végéig sem unnám meg, hogy szeretkezzek vele. A szemei rám szegeződtek, figyelte, ahogy dugtam. Amikor már közel járt az orgazmushoz, a tekintetét arra a pontra vitte, ahol a testünk összeért, és az alsó ajkába harapott. A szemei lecsukódtak, a háta ívbe feszült, és görcsbe rándult a farkam körül. Ez volt a legszebb dolog, amit valaha láttam. Éreztem a bizsergést a gerincem tövében, a gyönyört, ami végigfutott a hátamon és a lábamon. Olyan mélyre süllyedtem belé, amilyen mélyre csak tudtam, és megdermedtem. Azt kívántam, bárcsak abban a pillanatban megállna az idő és mi ott élhetnénk örökké. Elmosolyodott, és én beismertem magamnak, hogy szerelmes vagyok belé. Mit tudtam volna kezdeni ezzel az érzéssel?

Anélkül, hogy kihúzódtam volna belőle megfordultam, s őt is fordítottam magammal együtt. Még mindig benne voltam, amikor magunkra húztam a takarót.

WILLOW

Csak bámultam, és még mindig nem tudtam elhinni, amit láttam. A monitoron megjelent egy kép, amit az ultrahang készített az óceán fenekéről, és a kép közepén egy hajó volt látható… az Isabella. Pont úgy festett, mintha még mindig az óceánon siklana, egyenesen állt az homokba fúródva és meglehetősen jó állapotban volt. Harmincegy fős legénység szolgált azon a hajón. Harmincegy ember halt meg, amikor elvesztette a csatáját az óceánnal. A hajó lett a sírjuk, és egy részem kellemetlenül érezte magát, amiért megzavartam a végső nyughelyüket. De azt hiszem, Alejandro azt szerette volna, hogy ismerje meg a világ a történetét. Tudtam, hogy ha az óceánba vesztem volna, én is azt szerettem volna, hogy elmeséljék a történetemet.

– Be kell jelentenünk, hogy elfoglaljuk a területet – közölte nagypapa, és már indult is.

– Elég sekély ahhoz, hogy le tudjunk merülni. Bevethetnénk a Horgonyt.

 Decker az ásatásokhoz használt hajónkról beszélt, amelyik jelenleg a parton horgonyzott.

Hallottam a körülöttem zajló történéseket, az izgalmat, a nyüzsgést, de én csak álltam és bámultam a monitort. Valósággá válik. A két szerelmes története megelevenedett, és abban a pillanatban zsigeri fájdalmat éreztem. Egy újabb szerelmi történet, amely túl hamar ért véget. Vajon Alejandro utolsó gondolatai a feleségéről szóltak? Az ő nevével az ajkán halt meg? És a nő, egy életen át gyászolt a férjét. Egy életen át vészelte át a mindennapokat, várva a napot, amikor hazaindulhat, hogy újra találkozzanak odaát. Most már jobban megértettem, mit éreztek, és amit én egy gyönyörű és romantikus történetnek gondoltam, az egyben szívet tépő is volt. Azt hiszem, hogy a legtöbb igazán nagy szerelem ilyen. Legalább az övéket megismerhetik az emberek. A szerelmüket és a veszteségüket nem felejtenék el, hanem emlékeznének rájuk, ünnepelnék őket. Az életben nem kaphatták meg örökkévalóságot, de én gondoskodnék róla, hogy halálukban megkapják. Észre sem vettem, hogy sírok, amíg Zoe meg nem érintette a karomat.

– Will, jól vagy?

– Megtaláltuk, tényleg megtaláltuk.

Ünnepi vacsorát tartottunk. A hajón laktunk, amíg Isabellát kerestük, és hamarosan átköltözünk A Horgonyra, így a következő néhány éjszakára, amíg szervezkedtünk és pakoltunk, egy szállodában szálltunk meg. Jó volt végre szilárd talajt érezni a talpunk alatt, főképp, hogy csak találgatni tudtunk, hogy meddig leszünk újra a vízen.

Körülnéztem a teremben, és mindenki itt volt, beleértve Noah legénységének azon tagjait is, akik hajlamosak voltak kerülni az összejöveteleket. Ahogy körbepillantottam, megszólalt a telefonom. Mr. Tuttleman hívott.

– Helló, idegen – mondtam üdvözlésképpen.

– Neked is szia. Hallom, gratulálhatok.

– Nos, a hajót megtaláltuk, de hogy a nyakéket is megtaláljuk-e, az még rejtély.

– Rá fogtok bukkanni. Efelől kétségem sincs.

– Értékelem a bizalmadat.

– Hogy van a nagyapád? Túl csendes ez a hely anélkül, hogy hallanám kopogni a botját a padlón.

Nagypapa és Tuttleman ősrégi és legjobb barátok voltak. Vagyis úgy tudtak vitatkozni, mint egy idős házaspár, de a legjobb barátok voltak.

– Jól érzi itt magát. Felbecsülhetetlen számomra a jelenléte. Nélküle képtelen lennék végigcsinálni.

– És minden másodpercét élvezi, hogy ott lehet melletted életednek eme nagy pillanatában.

– És te hogy vagy? Mi újság a múzeumban?

– Minden rendben, de van valami, amit meg akartam említeni neked. Felhívott egy munkatársam, aki a... jaj, ne már!

– Mr. Tuttleman?

– Később visszahívlak. Valaki épp most öntött ki egy pohár gyümölcslevet a műtárgyteremben. Ki van írva: az étel és italfogyasztás tilos. Azok a táblák nem dekorációnak vannak ott.

Mielőtt elköszönhettem volna, már le is tette.

Egy alak keltette fel a figyelmemet az árnyékban, és forróság futott végig a gerincemen. Tudtam, hogy Noah az, még ha nem is láttam az arcát. Csak állt ott és engem figyelt.

Elindultam felé, s kemény arcifejezését meglátva a hideg futott át rajtam, majd a tekintete végigsiklott a testemen.

– Valami baj van?

Azok a szürke szemek ismét rám szegeződtek. Aztán egyik kezével az állam alá nyúlt, és a számat a sajátjához emelte. Pontosan úgy, ahogy a festményemen a férfi megcsókolta a kedvesét. És mint lány, én is átkaroltam a vállát, és odahajoltam, hogy visszaadjam, amit kaptam.

Véget vetett a csóknak, de az ajkai ott maradtak az enyém felett.

– Nem vagyunk egyedül – nyúlt a kezem után. – Gratulálok, hogy megtaláltad Isabellát.

– Megtaláltuk – mosolyogtam rá, és tudtam, hogy muszáj kifejeznem a hálámat, hiszen boldog voltam, hogy segített megtalálni Isabellát. – Köszönöm.

– Gyönyörűm, ne nézz így rám, különben itt helyben vetkőztetlek le.

Mint egy hullám, úgy csapott át rajtam a kéjvágy.

– Majd később megteheted.

– Erre mérget vehetsz.

– Előbb éljünk társasági életet – néztem fel rá félig lehunyt szempilláimon keresztül. – De nem maradunk sokáig.

A Horgony, egy ásóhajó, amely egy ideig mostantól az otthonunk lesz, szelte a vizet, ahogy az Isabella felé tartottunk. Az Ocean Quest, Willard kapitány hajója biztonsági okokból a merülőhelyen horgonyzott. A búvárcsapat már felkészült. A protokollnak megfelelően vegyes csapatokat alkottunk. Azok, akik Noah legénységéből merültek, Decker csapatából valakivel együtt indultak el. Az én társam Noah volt. Noah-ra gondolva az alsó ajkamba haraptam. Noah kiszámíthatatlan volt, dinamikus és titokzatos figura. Egy rejtély, amit az emberek meg akarnak majd fejteni. Amikor megérkezik a média, márpedig meg fog, és kiderül, hogy ő finanszírozta a merülést, rájönnek, hogy minden máson felül még gazdag is, az tökéletes csemege lesz a pletykafészkeknek. Addig úgysem hagynák békén, amíg meg nem tudnák az összes titkát, és attól tartok, ha túl mélyre ásnának, megtalálnák a holttesteket is. Amikor még csak Noah legénysége, Zoe és én voltunk, az ötlet, hogy Noah csapata segítsen nekünk megtalálni Isabellát, izgalmas és romantikus kalandnak tűnt, viszont azóta már kicsit bonyolultabb lett a dolog.

Megéreztem izmos mellkasát a hátamon, a keze mindkét oldalamon a korlátra kulcsolódott.

Megfordultam, hogy láthassam őt. Hozzám préselődött, ahogy a tekintetünk egymásba fonódott.

– Indulhatunk megnézni Isabellát?

– Persze, különösen, hogy veled láthatom először.

– Számomra is fontos ez.

A derekára kulcsoltam a kezem, a homlokomat a mellkasához szorítottam, hiszen az, amit én szerettem volna, és az, ami neki a legjobb, ellentmondásban állt egymással. Felemeltem a tekintetemet az övére.

– Alig hiszem, hogy ezt mondom, de szerintem neked és a csapatodnak árnyékban kellene maradnotok.

– Aggódsz, hogy ha jön a sajtó, az emberek megtudják a mi piszkos kis titkunkat.

– Aggódom, hogy megtalálják a holttesteket. Aggódom, hogy nem a nyílt tengeren töltöd majd a hátralévő életed, szabadon, hanem rácsok mögé zárva.

Nem tudtam olvasni benne, fogalmam sem volt, mire gondol, de aztán lehajtotta a fejét, megcsókolt, és minden gondolat elszállt belőlem.

Megérkezett a sajtó; nos, azért jöttek, mert a szüleim megleptek egy látogatással. A Horgony fedélzetén voltam, és éppen a stratégiát beszéltük át Deckerrel, amikor a nagypapa befutott a hírrel. Bosszúsnak tűnt.

– Nagypapa?

– Itt vannak a szüleid.

Csak ekkor tűnt fel, hogy mennyi hajó van a környéken.

– Miért van itt ennyi hajó?

– A média miatt. A szüleid az egyiken vannak. Éppen most kértek engedélyt, hogy átszálljanak a hajónkra.

– Anya és apa itt vannak? – álmélkodtam. Annyira furcsa volt ez a kijelentés, hogy nehezen tudtam... felfogni.

– Inkább szóljak nekik, hogy a parton várjanak ránk?

– Nem, semmi gond – feleltem, majd Decker felé fordultam. Nagyon különös arckifejezés volt az arcán. – Végre megismerheted a szüleimet.

Elmosolyodott, és azon tűnődtem, vajon csak képzeltem-e a pillantását.

– Egy valóra vált álom.

Az egyik hajó felénk vette az irányt. Anya és apa a hajó orrában álltak, integettek. Zoe odasietett hozzám.

– Tutira ők a szüleid. Kiköpött másuk vagy – mondta, majd vállával meglökte a vállamat. – Nézd, megjöttek.

Amint felszálltak a hajónkra, egyenesen felém indultak. Mielőtt még köszönhettem volna nekik, mindketten megöleltek. Amikor végül elváltunk, mosolyogtak és sírtak. Anya megérintette az arcom.

– Biztosan nagyon boldog vagy.

Persze, az voltam, bár nem voltam benne biztos, hogy inkább Isabella miatt, vagy azért, hogy a szüleim tényleg itt vannak. Nem mondtam ki hangosan, de anya arckifejezése kissé megváltozott.

– Nem csodálkozom, hogy így nézel ránk. Meglepett téged, hogy itt vagyunk, bár miért ne lepett volna? Soha sehová nem kísértünk el. Nagyon sajnáljuk.

Apa meghúzta egy hajtincsemet. Emlékeztem, hogy gyerekkoromban is mindig ezt csinálta.

– Sajnálom, Willow.

– A lényeg, hogy itt vagytok – állt szorosan Zoe mellém és megbökte az oldalamat.

– Ó... ő itt Zoe Doyle, Zoe, ők pedig az anyukám és az apukám, Miriam és Nathan.

Zoe nem volt a formaságok híve. Megölelte anyát, majd apát.

– Nagyon örülök, hogy végre megismerhetlek benneteket.

Ő sem volt az a fajta, aki ne szólt volna be valakinek, ha tehette. Jó barát volt, a legjobb.

Anya és apa jó sportosan viselték a szúrást.

– Ő pedig Decker. A főnököm... – pillantottam a férfire, és elvigyorodtam. – És a barátom.

Apa kezet fogott Deckerrel.

– Sokat hallottunk rólad. Örülök, hogy megismerhetlek.

– Remélem, csupa jót.

– Ó igen, abszolút jókat – felelte anya.

Nagypapa és a szüleim üdvözölték egymást, én pedig Noah-t kerestem. Egy alak állt az árnyékban. Tudtam, hogy ő az, még ha nem is láttam az arcát.

– Bocsássatok meg egy percre. Van itt valaki, akit szeretnék bemutatni nektek – mentettem ki magamat. Anya mosolygott, apa gyanakodva nézett.

Noah a hátam mögé mutatott, amikor odaértem hozzá.

– A szüleid.

– Igen. Gyere, hadd mutassalak be.

A tekintete, ahogyan rám nézett, imádnivaló volt a maga gonoszan ördögi módján.

– Igazán nem vagyok az a szülőkkel spanolós típus.

– Azt látom, de ők ott vannak, te pedig itt vagy. Őszintén szólva meglep, hogy eljöttek. El sem hiszem, hogy ezt mondom, de annyiszor kívántam már, hogy mutassanak bármiféle érdeklődést irántam, és ez most pont nem egy ilyen alkalom – vallottam be. Nyakunkra hozták a médiát, bár én nem akartam, hogy itt legyen, főleg nem úgy, hogy Noah és a csapata is jelen van.

A hátam mögé pillantott, de fogalmam sem volt, mi járhat a fejében. A kezem után nyúlt.

– Essünk túl rajta. Mutass be a szüleidnek.

Odaléptünk hozzájuk, és minden fej felénk fordult. Bemutattam.

– Nagyon örülök, hogy megismerhetlek, Noah – mosolyodott el az anyám.

Noah megfogta anya kezét, és az ajkához emelte.

– Szintén.

Apa nem volt hozzá ennyire szívélyes. Röviden válaszolt, a kézfogása inkább kötelező jellegű volt, mint barátságos. A harag éles szúrása a kezemet ökölbe szorította. Apámként tisztelettudóan kellett volna viselkednie az ismerőseimmel szemben. És miután egy életen át csak másodiknak tekintett engem, az apai gondoskodás megnyilvánulása igenis sértő volt rám nézve.

Már éppen nyitottam a szám, hogy hangot adjak nemtetszésemnek, amikor Noah újra megfogta a kezemet, és megszorította, aztán a szüleimhez fordult.

– Gratulálok, hogy megtaláltátok Feketeszakáll elveszett kincsét. Gondolom, hogy jó pénzt hoz a konyhára.

– És te mivel foglalkozol? – szegezte neki a kérdést apa, bár ez inkább vallatásnak hangzott.

És ugyanúgy, ahogy nekem válaszolt, amikor én kérdeztem, Noah ugyanazt felelte:

– Beszerzéssel foglalkozom.

– És ez pontosan mit jelent?

– Jó szemem van a szép dolgokhoz, és amikor meglátok valamit, ami megtetszik, mindent megteszek, hogy az enyém legyen.

– Vakmerően hangzik.

– Apa!

– Ugyan, miben különbözik attól, amit te csinálsz? – szólt közbe nagypapa. Haragos tekintetét látván kissé megenyhültem, mert dühös volt, és joggal volt az, hiszen apám úgy viselkedett, mint egy sértődött gyerek.

– Nathan. Mi ütött beléd? – kérdezte anya.

Apámnak volt annyi esze, hogy bűnbánó arckifejezést vegyen fel.

– Bocsánat, csak megszokás. A lányom belebotlik egy hatalmas felfedezésbe, ami valóban annak tűnik, és hirtelen akad egy titokzatos udvarlója, aki önjelölt szépségek megszerzője. A bennem lévő szkeptikus elgondolkodik.

Noah ki nem hagyta volna, hogy feleljen erre.

– Gondolom, apaként ez tipikus reakció, sőt, csodálatra méltó, azonban ha egy kis időt is töltött volna a lányával, tudná, hogy kiváló emberismerő, és nagyon is képes vigyázni magára.

Legszívesebben azon nyomban óriási csókot adtam volna neki ezért a válaszért. Zoe úgy nézett ki, mintha ő is ugyanezt akarná tenni.

– Sajnálom, Willow.

– Nem tőlem kell bocsánatot kérned.

Apa vonakodva fordította a tekintetét Noah-ra.

– Én kérek elnézést – bólintott Noah.

– Talán elindulhatnátok a part felé, és magaddal vihetnétek a sajtót is. A következő napokban merülésre készülünk, és nem szeretnénk mindenfelé kamerát – terelgette a nagyapám a szüleimet a várakozó hajójukhoz.

– Elkísérlek titeket – ajánlottam, majd visszapillantottam Noah-ra. – Mindjárt jövök.

 Amikor hallótávolságon kívülre értünk, azt mondtam apámnak:

– Ő egy barátom, sőt, több mint barát, és te goromba voltál vele.

– Tudom. Én csak... anyáddal már régóta a szakmában vagyunk, és ez cinikussá tett minket. Nehéz bízni bárkiben, amikor olyan sokan készek hátba szúrni.

– Noah őszinte ember. Nem játszmázik. Ha le akar szúrni valakit, akkor azt úgy teszi, hogy közben egyenesen a szemébe néz.

Anyának elállt a lélegzete.

– De csak képletesen, ugye?

Nem.

– Persze.

– Csak azt szeretnénk, ha óvatos és körültekintő lennél azokkal szemben, akik csak úgy a semmiből bukkannak fel. Több mint valószínű, hogy hátsó szándék vezérli őket – tette hozzá anya.

– Köszönöm a tanácsot – feleltem kisé ingerülten, de még mindig haragudtam egy kicsit amiatt, ahogy apám viselkedett Noah-val szemben. – Mit hívtok mostanság otthonotoknak? – tereltem másfelé a beszélgetést.

– Igazából itt lakunk Mexikóban. Van egy ásatásunk Mexikóváros mellett, egy lehetséges elveszett város.

Meg sem kellett volna lepődnöm, hogy nem miattam utaztak idáig. Ha nem Mexikóvárosban lettek volna, most nem jöttek volna engem meglátogatni, és ez csak még sértőbbé tette apám viselkedését.

– Majd mi elintézzük a sajtót.

– Köszönöm. Tényleg semmi szükség a kamerákra.

– Azért nem ártana elgondolkodnod azon, hogy adj egy interjút, hogy érdeklődést kelts az emberekben, ami növelhetné a keresletet aziránt, amit találtok – javasolta apa.

– Ez nem a pénzről szól, és az interjúkészítés másfajta érdeklődést váltana ki, pont azt a fajta érdeklődést, amit próbálunk elkerülni.

– Néhány jól időzített interjú...

– Apa, szó sem lehet semmiféle interjúról.

– Nathan – dorgálta meg anya a férjét, még ha csak a nevét mondta is ki. A férfi megmerevedett, aztán kijelentette:

– Rendben. Semmi interjú.

Odaértünk a hajójukhoz. Mindketten megöleltek.

– Olyan jó látni téged.

– Titeket is. Köszönöm, hogy eljöttetek.

– Ha elfoglaltátok a szállásotokat, küldjétek át a koordinátákat – tette hozzá nagypapa. Ahogy visszaindultam, valami megmozdult bennem. A szüleimről azt feltételeztem, hogy szinte a vízen járnak, de a valóságban... komolyan hiányoztak.

Visszatértem Noahoz, ő a falnak támaszkodva állt, és engem figyelt.

– Elnézést kérek apám viselkedését.

– Nem vagy hibás érte.

– Egy pöcs volt, aki ítélkezett feletted.

– Sok ember ítélkezik felettem.

– De neki nincs joga. Üvegbúra alatt él.

Megmozdult, magához húzott, és csókot nyomott a nyakamra.

– Aranyos, hogy meg akarod védeni a becsületemet, szépségem, de volt már dolgom rosszabbal is.

– Nos, ők nem voltak a rokonaim.

Még jobban magához húzott, miközben a tekintetünk összeakadt.

– Készen állsz, hogy meglátogassuk Isabellát?

– Indulhatunk máris.

Jobbra pillantottam, és Noah ott lebegett a vállamnál. Ahogy az első közös merülésünk során gondoltam, született tehetség volt. Nem említettem neki, de amikor az álmaimban elképzelt életemre gondoltam, abban ő és én együtt éltünk, szerettünk és búvárkodtunk. Csak egy ábránd volt, de egy igazán nagyszerű ábránd. Ő nem nézett rám, viszont a kezem után nyúlt, éppoly tudatában volt nekem, mint én neki.

A felvételeket vizsgálva, Isabella egy keskeny kiugrón akadt fenn, amikor elsüllyedt. Ha a fenékre süllyedt volna, túl mélyen lett volna ahhoz, hogy merülhessünk. Egyszerűen csak ott volt előttünk, mintha egy ködfelhőből vitorlázott volna ki. Kísérteties volt, ahogy egyenesen állt, mintha még mindig a tengeren hajózott volna. A hajótest félig a homokba volt temetve. Észre sem vettem, hogy abbahagytam az úszást, túlságosan el voltam foglalva azzal, hogy olyasmit bámuljak, amit éveken át kerestem. Könnyek szöktek a szemembe, és csak hagytam, hogy hulljanak. Noah fogta a kezemet, a hüvelykujjával finoman simogatta. A pillanat keserédes volt, hiszen szerettem őt, és bár a mi mesénknek sosem lesz folytatása, de valahogy, éppen akkor, abban a pillanatban, amikor két álom összeütközött, boldogság töltött el.

Közelebb úsztunk egymáshoz, és én megéreztem, hogy nem vagyunk egyedül. Butaság, valószínűleg csak a képzeletem játszott velem, de éreztem Alejandrót. Azt a rengetegnagy szerelmet, ami örökké a tenger fenekén pihent.

Elértük a hajótestet, és a kezem valósággal remegett, amikor kinyújtottam. A világ egyszerűen megállt, minden eltűnt körülöttem, amikor a tenyerem megérintette az öreg fát. Egy energia lüktetett a hajón keresztül belém, mintha... a szellemek suttogása visszhangzott a fejemben, azzal az óhajjal, hogy meséljem el a történeteiket. Lassan haladtam a hajótest mentén. Meglepően jó állapotban volt. Szükségünk volt a tömlőkre, hogy kiássuk, de amit látni lehetett, az szinte épségben volt. Noah jelzett felfelé, és elindultunk a fedélzetre. Végigúsztunk felette, amelyen egykor Alejandro is végigsétált. Megpillantottuk a kormányrudat, amivel a hajóját irányította, a tenger és az idő által már korrodált fémrácsot, ahol a foglyokat tartották volna fogva. A hajóorr is épp maradt, ahol állhatott, és nézhetett az Újvilág felé, vagy épp hazafelé, szíve hölgyéhez, aki várta a visszatérését.

A tathoz úsztunk, a név már régen lekopott, de el tudtam képzelni. Arannyal, férfias betűkkel írhatták. Ott lett volna, és nem csak azért, mert ez volt Alejandro zászlóshajója, hanem mert ezt a hajót a feleségéről nevezte el. Isabella is ott lett volna. Talán ő volt az, aki összetörte az üveget, hogy megkeresztelje. És a férfi ott állt volna a szűz hajón, a felesége pedig a mólón, még jóval azután is, hogy a hajó eltűnt a szemünk elől. Imádkozva és kívánva, hogy a férfi visszatérjen hozzá. Körbejártuk a hajót, először egészen a hajótesthez közel, majd távolabb. Az óceán fenekét fürkészve kerestünk minden olyan törmeléket, amely a hajó végső nyughelyére kerülhetett.

Megláttam egy cementtel borított tárgyat. Vajon az Isabelláról származott? Nem tudhattuk, amíg meg nem takarítjuk a rátapadt homoktól. Aztán megérintettem, és tudtam, hogy az. Noah mellém úszott. Megmutattam neki, ő pedig betette a búvártáskájába. Aztán megfogta a kezemet, és elvezetett egy kicsit odébb, ahol egy tengeri teknős pihent a homokban. Néhány percig figyeltük, aztán jelzett, hogy emelkedjünk fel. Odafenn segített levenni a maszkom, majd ő is levette a sajátját. Amint kihúzta az oxigénszabályozóját, megkérdezte:

– Na, milyen érzés, amikor egy álom valóra válik?

A mosolyom az egész arcomat betöltötte.

– Hihetetlen.

Éppen levettettük a felszerelésünket, amikor Decker jelent meg a merülőfedélzeten.

– Nem tudtam, hogy a szüleid átveszik a merülést.

– Dehogy veszik át.

– Ők is tudják ezt?

Azóta nem beszéltem a szüleimmel, amióta megérkeztek. Ők a médiával foglalkoztak, én pedig Isabellával voltam elfoglalva. Mielőtt azonban válaszolhattam volna, megjelentek a merülőfedélzeten. Hogy a viharba kerültek ide?

– Willow, meg akarod majd osztani a világgal, mit találtál, amikor felhozod, hogy felcsigázd a gyűjtőket – közölte apa.

– Ti meg mióta vagytok itt? – kérdeztem, mert idáig sejtelmem sem volt róla, hogy a szüleim a fedélzeten vannak.

– Nem olyan rég érkeztünk. Neked ez az első merülésed, de anyád és én már régóta benne vagyunk a szakmában, és jól ismerjük a dolgok menetét. Egy ilyen merülést nem lehet úgy lebonyolítani, hogy ne mutassuk meg az embereknek, mit találunk. Elveszítenék az érdeklődésüket.

Körülnéztem, és nem akartam ezt a beszélgetést közönség előtt folytatni.

– Beszéljünk erről odabent – javasoltam, elhaladtam Noah mellett, és a kezéért nyúltam. Betereltem a szüleimet a szobámba, és megvártam, amíg az ajtó becsukódik, mielőtt bármit is mondtam volna.

– Én ezt nem a vevők miatt teszem. Azért csinálom, hogy megtaláljak egy nyakéket, ami egy család számára méltó lezárása lenne egy dolognak.

– Ez egy kissé naiv nézőpont, nem gondolod? A merülés és a vele járó költségek mind a nagyapád pénzébe kerül. Téged egyáltalán nem érdekel, hogy a nyugdíjas éveire félretett megtakarításait tapsolod el – jegyezte meg apám, amit valóságos pofonként csattant az arcomon. – Van néhány érdeklődő gyűjtőnk, de ők szeretnének az ügyben előrelépést látni.

– Tessék?

– Van néhány vevőnk a láthatáron – magyarázta anya.

– Hogy micsodáitok?

– Vásárlók.

– Miért állnának sorban a vevők egy olyan kincsre, amiben nem is érdekeltek?

– Ez egy, a Blakeley-család által finanszírozott expedíció. Természetesen részt veszünk benne, hiszen több tapasztalatunk és kapcsolatunk van, mint neked. Ha esetleg megtaláljuk a kincset, el fogjuk adni.

– És mikorra terveztétek, hogy ezt az információt megosztjátok velem?

– Annyira elfoglalt voltál, édesem, hogy úgy gondoltuk, segíthetnénk neked az expedíció bonyolultabb részeiben – tette hozzá anya.

Mindvégig úgy hittem, hogy a szüleim a leletért, a vadászatért vannak a szakmában, ám ők a pénzért csinálták.

– Elég nehéz volt másodiknak lenni a kincseitek után, de kurvára szívás rájönni, hogy sosem a vadászat miatt voltam az. A pénz miatt szorultam a második helyre. Ezt a kutatást pedig nem nagypapa finanszírozza.

Élveztem a döbbent tekintetüket.

– Hogy érted azt, hogy nem ő finanszírozza? Hát akkor kicsoda?

– Noah és a csapata.

Apa tekintete Noah-ra siklott, és méregetni kezdte. Noah szenvtelenül bámult vissza rá.

– Szeretnéd, ha licitre kínálnánk a leletet, és versenyeztetnénk a gyűjtőket, hogy még több pénzt keressünk neked? – kérdeztem Noah-tól.

– Nem.

Visszanéztem apámra.

– A beszélgetésnek vége. És a jelenlétetekre sincs többé szükség.

– Willow, mi csak megpróbáljuk megtanítani neked, hogyan mi a menete ennek a dolognak – szót rám anya bosszúsan.

– Ti egyáltalán nem gondoltok rám, soha nem is gondoltatok. Egyébként is, honnan szereztetek tudomást Isabelláról?

– Decker hívott minket.

Ez teljesen meglepett.

– Decker?

– Igen. Feltételeztük volna, hogy majd te közlöd a hírt – dorgált meg apám, hogy így illett volna. Ez komoly.

– Valóban? Mintha ti felhívtatok volna, hogy megosszátok velem, hogy megtaláltátok a Királytükröt.

– Fel kellett volna, igazad van – nézett rám anyám bűnbánó szemekkel. – Csak tudod, őrült idők voltak. Decker izgult érted.

– Honnan ismeritek egyáltalán Deckert?

– Nem igazán ismertük, de amikor a lányunk főnöke felhív minket azzal, hogy a lányunk egy nagy leletre bukkant, természetesen mindent eldobunk, hogy ott legyünk mellette.

– És ha nem lett volna lelet, fogadok, hogy most nem lennétek itt.

– Willow.

– Ideje lenne indulnotok.

Meg sem moccantak. Noah a szüleim és köztem állt. Az arckifejezése nem árult el semmit, de tudtam, hogy dühös.

– Szeretnéd, hogy lekísérjem őket a hajóról?

A szemem hátsó része égett, de nem mutattam feléjük a gyengeségem.

– Légy szíves.

– A szüleid vagyunk – szólt rám apám. Volt képe ezt mondani.

– Soha nem viselkedtetek úgy, szóval ne most kezdjük el. Jó az utat vissza oda, ahonnét jöttetek, mielőtt tönkre akartátok baszni az expedíciómat – csattantam fel.

Noah kinyitotta előttük az ajtót.

– Visszakísérlek benneteket a hajótokig.

– Willow? Ez családi ügy.

Ez a megjegyzés anyámtól kiborított.

– Noah sokkal inkább a családom, mint ti valaha is voltatok. Ne csináljatok jelenetet, csak tűnjetek el. Egész életemben le sem szartatok, ezután is legyen így.

Mindketten dühösek voltak rám, de nem érdekelt, hiszen távoztak végre, és én csak ezt akartam. Hogy elmenjenek. Noah elindult utánuk, de közben rám pillantott és meglátta a szememben gyűlő könnyeket. Rádión szólt Zeke-nek, hogy kísérje le a szüleimet a hajóról, aztán becsukta az ajtót, és a karjába vont. Nem mondott semmit, csak átölelt, amíg kisírtam magam.

– Miért nem szóltál róla, hogy felhívtad a szüleimet?

Deckerre a merülőplatformon találtam rá. Éppen Isabelláról jött fel.

– Arra gondoltam, hogy megleplek. Olyan régóta kerested már a hajót. Tudtam, hogy meg szeretnéd majd osztani velük a hírt. Meg sem fordult a fejemben, hogy megpróbálják majd átvenni. Annyira sajnálom, Willow.

– Honnan tudtad egyáltalán, hogyan léphetsz kapcsolatba velük?

– Harry-től. Igaz, már nincs a csapatban, de még mindig vannak barátai, akikkel tartja a kapcsolatot. Tényleg nem hittem, hogy így alakul ez az egész.

Nem tudtam vitatkozni vele, hiszen magam sem gondoltam volna, hogy a szüleim úgy viselkednek, ahogyan viselkedtek. Határozottan felnyitotta a szememet.

– Értékelem a szándékodat.

– Sajnálom, Willow.

– Nem sajnáld. Helyén volt a szíved – nyugtattam meg, majd a víz felé intettem. – Na, milyen volt?

Elvigyorodott.

– Hát, ha már így rákérdeztél…

– Tudtam, hogy a szüleid önző alakok, de azt nem gondoltam volna, hogy a saját lányukkal szemben is ilyenek lesznek. A dolog új megvilágításba helyezi azokat a szegény bolondokat, akik előmásznak, ha anyádék találnak valamit.

 Beavattam nagyapát a szüleimmel folytatott bizarr beszélgetésbe. Finoman szólva is dühös volt.

De a megjegyzése szöget ütött a fejembe.

– Szerinted lehetséges, hogy néhány bolond nem is volt annyira bolond?

– A mai nap történtek miatt azt mondanám, hogy nem, most már nem vagyok benne olyan biztos.

– El sem hiszem, hogy úgy gondolták, hogy csak úgy közbelépnek, anélkül, hogy megbeszélték volna velem, veled vagy bárkivel. Egész életemben hiányoztak, és amikor egyszer tényleg felbukkannak, azt hiszik, hogy csak úgy átvehetik az irányítást. Ez az egyetlen ok, amiért eljöttek, nem igaz? Meglátták a lehetőséget annak ellenére, hogy a saját lányukról van szó, akit kihasználnának. Pont anyám figyelmeztetett engem, emlékszel. Mondta, hogy legyek gyanakvó az emberekkel szemben, akik csak úgy felbukkannak az életemben. Magáról beszélt.

– Bárcsak vitatkozhatnék ezzel kapcsolatban. Bárcsak meg tudnám magyarázni a viselkedésüket, de nem tudom. Nagyon sajnálom, Willow.

– Hagyjuk is, ez nem változtat semmin, kivéve, hogy most már nem fognak hiányozni.

Egy hete csak ástunk; Noah mellettem dolgozott, miközben a lefújtuk a homokot és a cementet az Isabella hajótestének többi részéről. Lassan, de határozottan haladtunk. A szüleim zokszó nélkül távoztak, és a döbbenet éppúgy elmúlt, mint a harag bennem. Egy időre a szomorúságra rendezkedtem be, de hát ők sosem viselkedtek úgy, mintha a szüleim lettek volna. Alkalomadtán egy telefonhívás nem tette őket szülővé. Végre elengedtem őket, hiszen soha nem lettek volna olyanok, mint amilyeneknek nekem lett volna szükségem, hogy legyenek.

Noah megérintette a karomat, és mutatott valamit. Egy rája úszott a partfalon, épp csak az óceán feneke fölött siklott. Noah-hoz fordultam, de ő a hajóra koncentrált. Követtem, amerre nézett, és láttam, mi keltette fel a figyelmét. Lyukakat talált a hajótest mentén, méghozzá négyet. Mintha valami átütötte volna. Ágyúgolyók. A tekintete izgatottan az enyémbe fúródott. Épp most jöttünk rá, hogyan süllyedt el az Isabella.

A felszín felé vettük az irányt, és jeleztünk a következő csapatnak, miközben a búvárplatformhoz úsztunk. Noah feltolta magát, aztán én. Lerántotta a maszkom, és keményen szájon csókolt.

– Ágyútűz – mondta izgatottan, ajkaival még mindig a számon.

– Az.

– Négy találat a jobb oldalon.

– Igen.

– Érdekes, hogy így, állva süllyedt el.

– Hacsak nincsenek lyukak a másik oldalon is.

– Lehetséges, de nem valószínű.

– Igazad van. Kivéve akkor, ha bárki is támadta meg, például kalózok, tudta, mi van a fedélzeten.

Ördögien elvigyorodott.

– Ez kibaszottul elképesztő volt.

– Csak várd meg, amíg elkezdjük felhúzni a cuccot.

– Most már értem, miért vadásznak a kalózok kincsekre, amióta világ a világ. Őrült jó kaland.

– Te is jó vagy. Erre születtél.

Válaszul újra megcsókolt.

A tisztítóműhelyben álltam és figyeltem a műemlékvédelmi szakemberek munkáját. Egy héttel azután, hogy Noah és én rájöttünk, hogyan süllyedt el az Isabella, előkerültek az ágyúgolyók is. Személyesen akartam elvinni őket a mexikói Méridába, ahol nagyapa szervezett egy csapatot, hogy katalogizálják és elemezzék a leleteket, valamint folytassák a tisztítási munkálatokat.

Noah odalépett hozzám, és az ágyúgolyókat figyelte.

– Most már értem.

– Mit?

– A lelkesedésed a történet iránt. Ezek az ágyúgolyók süllyesztették el az Isabellát. Ki lőtte ki őket? Miért lőtte le? És az, hogy több mint kétszáz évvel később láthatjuk ezeket, elképesztő.

A tekintete összekapcsolódott az enyémmel. Elmosolyodtam, majd azt mondtam:

– Lehet, hogy mégiscsak kincsvadász lesz belőled.

Az arckifejezése kissé megenyhült.

– Olyan jeleket kellene találnunk, amelyekből megtudhatjuk, honnan származnak azok az ágyúgolyók, ami segít majd összerakni, hogyan és miért kerültek az Isabella hajótestébe.

– Veletek megyek Méridába.

– Nélküled nem is mennék.

– Mielőtt indulnak – szólt közbe a konzerváló csapat egyik tagja, és egy becsomagolt leletet tett az asztalra. – Ez is Méridába fog menni, de gondoltam, szeretné látni – mondta és kicsomagolta a tárgyat.

Egy távcső volt. Le sem tudnám írni, mit éreztem akkor, Alejandro távcsövét látva.

– Hitelesítette már? – kérdezte Noah.

– Még folyamatban van. Vésett volt, a szavak nagy része lekopott, de ami megmaradt, azt betettük a számítógépbe, és lefuttattunk egy programot, hogy elemezzük a szöveget rajta, a látható ékírást használva viszonyítási alapként.

– És? – kérdeztem izgatottan.

– Szerintünk az áll rajta, hogy „Így mindig láthatod a hazavezető utat. Szeretettel: Isabella.”

Nem tudtam visszafojtani a könnyeimet. Noah karja a derekam köré fonódott, és magához húzott. Megérintettem a távcsövet, mert az mindkettejükkel összekötött. Ez volt a bizonyíték. Már biztos volt ugyan, hogy megtaláltuk Isabellát, de ez volt a megerősítés.

Noah is tudta, amikor csókot nyomott a halántékomra.

– Tényleg megtaláltad őket – suttogta.

Hozzábújtam, de a szemem továbbra is a távcsőre szegeződött. Tényleg megvannak.